Magyar vagyok, és? - műhely beszámoló

A Pécsi Bölcsész március 19-ei műhelyén csupán egy kérdés hangzott el: Mit jelent magyarnak lenni 2015-ben, pontosabban milyen viszonyunk van a nemzetünkhöz? Innentől kezdve pedig nem volt könnyű követni, hogy mi történik. A témával kapcsolatos szabadasszociáció elragadta a következő két órát. Képtelenség lenne röviden összefoglalni az elhangzottakat, így csupán a legfontosabb tanulságokat emelem ki. Beszélgetőpartnernek különböző diszciplínák, mint a szociálpszichológia, nyelvészet és történettudomány képviselői voltak jelen, személy szerint Serdült Sára a Pszichológia Doktori Iskolájának hallgatója, Milbacher Róbert a Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet docense és Vitári Zsolt a Történettudományi Intézet adjunktusa.

A diszkussziónak két főbb szálát emelném ki, hiszen véleményem szerint ezek mentén ragadható meg leginkább a kérdéskör. Az egyik a nemzeti identitás kialakulása, a másik pedig a nemzet és politika kapcsolata. Ez a két téma óhatatlanul egymásba fonódott, felváltva dominálva a beszélgetést.

Beszélgetőpartnereink emlékeztettek minket arra, hogy a nemzet csupán egy illúzió, amely a ma ismert formájában a 19. században gyökeredzik. Az ipari forradalommal megváltozott az embereket körülvevő világ, a lokális és regionális identitás helyett szükség volt valami magasabb szintű összetartó erőre. Ez a kényszer vezetett a nemzet megszületéséhez, amely az elsődleges közösségszervezési egységévé vált a kor embere számára. Mivel a nemzet nem egy statikus dolog, ezért szükséges folyamatosan dolgozni rajta. Azonban esetünkben ez a folyamat valahol félbeszakadt, a magyar társadalom valamiért elveszítette az aktív felelősségvállaló szerepét, sőt kihelyezte azt, amiből fakadóan azóta is tetszeleg az áldozat szerepében, és azóta se ismerünk nagyon más narratívát.

A politika hamar rájött, hogy a nemzet kiváló hatalmi eszköz. A rendszerváltást követően pedig erőteljesebben beindult a nemzeti szimbólumok kisajátítása. Mintha kétségbeesetten próbálná bepótolni azt a lemaradást, amit az elmúlt 40 év okozott az előző rezsim alatt, amikor is az ideológia nem támogatta a nacionalista törekvéseket.

Talán a probléma gyökere ebben az esetben az, hogy ez a párbeszéd kirekesztő. Hiszen azt sugallja: aki nem abban hisz, amiben mi, az nem magyar. Emiatt a politikai színezet miatt élheti meg a mi generációnk egy része kínosnak a magyarságát.

Az esemény végén egy nagyon fontos feladatra hívták fel a fiatal hallgatóság figyelmét: aktív és szabad társadalmi diskurzusra van szükség és nem szabadna hagyni, hogy a politika mondja meg, hogy mitől érezzük magunkat magyarnak. A nemzet egy olyan tartalom, amit mi töltünk fel. Én például nem akarom, hogy március 15-én azon kelljen gondolkodnom, hogy viseljek-e kokárdát. Ez a műhely is ezzel a céllal jött létre, hogy kibeszélhessük magunkból azt, amiről van véleményünk, mégse mondjuk. Remélhetőleg ez nem áll itt meg, hanem folytatódik.