Lombos gesztenyefák alatt 1984-ben

Lombos gesztenyefák alatt eladtál s eladtalakszól a dal Orwell 1984 című regényének színpadi változatában, és azon kapom magam, hogy bepárásodik a szemem, ezúttal nem a színházban is kötelező maszk viselésétől. A darabot a Szegedi Nemzeti Színházban Horgas Ádám főrendező vitte színpadra, a mozgást Bodor Johanna koreografálta, a dinamikusan változó, sokszor vetítéssel kiegészített és gyártelepekre emlékeztető díszletet Horgas Péter tervezte. 

De a lényeget. Ha a kedves köztárs mást nem is olvasna el ebből a véleményből: igen, a darabot érdemes megnézni, és hogy az 1984 nyelvén szóljak, duplajóra sikerült. Orwell disztópikus világát ma már az is ismeri, aki nem. Hogy érthetőbben fogalmazzak: ott van mindenütt: a Big Brother valóságshow nevétől kezdve, az Apple híres reklámján át számtalan könyvig és filmig, amit az Orwell által kitalált világ ihletett. De lehet, hogy csak azért látom mindenütt, mert gimnazista korom kedvenc regénye volt, az 1984-ből  érettségiztem, és abban is szerepet játszott, hogy később a szociál- és szervezetpszichológia szakirányt választottam. Tehát ismerem a könyvet és világát. 

Amit a színpadi verziótól kaptam, egyszerre érződött nagyon ismerősnek és mégis idegennek. Ami ismerős volt, az az orwelli világ. Pont olyan volt, ahogy a “nagykönyvben” meg van írva. Az egyetlen bizonyosság, hogy nincs semmiféle bizonyosság. Az egyetlen valóság a háborús állapot és a Párt mindent kézben tartó hatalma. A múltat hamisítják. Senki nem tudhatja, ki lesz legközelebb elgőzösítve, miért, és hogy egyáltalán mi történik azokkal, akiket elgőzösítenek. Emberek tűnnek el, nemcsak fizikailag, de mindennel együtt, ami bizonyíthatná, hogy egyáltalán léteztek valaha.  

Ami a darab nézése közben meglepetést okozott, hogy az 1984 történetére hányféle módon lehet tekinteni.

Egyszerre mesélhető el paródiaként, amiben egy kisember csetlésén-botlásán keresztül ismerjük meg egy fiktív, elnyomó rendszer működését, egy tragikus szerelmi történetként, vagy figyelmeztetésként arra, hogy milyen jövő várhat ránk, ha feladjuk az egyént egy nagyobb rendért, egy nagyobb “jóért”.

“Lombos gesztenyefák alatt eladtál és eladtalak” tér vissza a dallam, hogy emlékeztessen: ez a rendszer elárulta a benne élőket és a benne élők most elárulják egymást.

A darab készítőinek nem kis kihívást jelenthetett úgy színpadra vinni az élet minden területére kiterjedő orwelli diktatúrát, hogy az a közönség számára is érthető és átérezhető legyen, ezért őszintén mondom: le a kalappal. Orwell világát magyarázatok helyett a mítoszok nyelvén adják át: ismétlődő mozgásokkal és énekkel, mint például a Winston (Rétfalvi Tamás) emlékeiből újra és újra felbukkanó anyafigurával, aki csecsemővel a karjában keresztülvonul a színen, miközben énekével arra figyelmezteti Winstont, hogy bújjon el.

A gondolatrendőrség időtlennek tűnő alakjaival, akik megjelenésében egyszerre keveredik a középkori inkvizítorok és a mai rohamrendőrök képe.

Winston naplójából monológ lett, a telekép elől elrejtett kis mélyedésből pedig koporsó alakú szekrény. A kikapcsolhatatlan teleképen keresztül megállíthatatlanul ömlik a pártpropaganda, az amerikai híradók rikító, ADHD-t előidézni képes stílusában, megfosztva az egyént a privát szférájától és a csendtől, amiben a gondolatok és az álmok létrejöhetnének. A telekép híradójában a darab készítői kihasználták a lehetőséget, hogy egy-két aktuálpolitikai utalást is bedobjanak, egy-egy cinkos kacsintást a néző felé, némi humorral. 

Nézőként több aktuálpolitikai utalásra számítottam, mert ha az autoriter politika világszintű erősödésére nézünk, lehetne, de utólag értékelem, hogy előtérbe helyezték a mitikust és az örökérvényűt Orwell művéből, mindazt pedig, ami aktuális és mulandó, ott kezelték, ahol a helye van: a híradásban, egy-egy párbeszédbe rejtve, egy-két elejtett poénban. Elérve, hogy a darab továbbra se veszítsen aktualitásából, ahogy a regény értéke sem kopott meg több mint 70 éves pályafutása alatt.

 

A fotók forrása: szinhaz.szeged.hu