„Let’s pretend we’re dancing in the street in Barcelona”

Milyen romantikus lenne azt mondani, hogy az egyetemi hiányzásaim tetemes részét kitevő szeptemberi barcelonai utazásomat a címben idézett Ed Sheeran-szám ihlette! Valójában viszont az volt a helyzet, hogy olcsó volt a repülőjegy, így szeretett kalandortársammal úgy döntöttünk, megnézzük, mi fér bele öt napba Spanyolországból.
 
Az már elég hamar világossá vált, hogy Ed Sheeran valamit nagyon jól érzett a mediterráneummal kapcsolatban. A katalán főváros hangulata ugyanis pontosan olyan, ahogy azt a Barcelona meghallgatása után gondolnád. Ha pedig már zenei élménynél tartunk, Barcelonában ez elég nehezen szétválasztható a közlekedéstől. Rögtön a reptérről egy laza minikoncertbe botlottunk a vonaton: szaxofon, nagybőgő, ahogy kell. Az utasok pedig nagyon érezték a ritmust: taps, tánc és adománygyűjtés is zajlott két megálló között. Még ennél is váratlanabbul ért, amikor a metrón egy srác csak úgy random elkezdte hegedülni a Despacito-t. Úgy általában rengeteg az utcazenész. Pozitív meglepetés viszont, hogy a mennyiség minőséggel is párosul: rosszul játszó hangszeressel egyszerűen nem találkoztunk. Sőt, a Güell-parkban tett látogatásunkat egy elképesztően tehetséges csellista varázsolta hangulatossá.
A fotót Wágner Evelin készítette. 
 
Nem mondanám magunkat kifejezetten passzív nyaralónak, a tengerparton aszalódás egy hétig nálunk nem igazán esélyes program. A szeptember végi itthoni, nem túlzok, farkasordító hidegből viszont egészen üdítő volt a harminc fokos Barcelonába megérkezni, így azért egy fél nap erejéig egy eldugottabb strandon megmártóztunk a Földközi-tengerben és tettünk egy hangulatos sétát a kikötőben hatalmas pálmák társaságában.
 
Ha meg akarod tapasztalni, milyen is barcelonainak lenni, már amennyire ez öt nap alatt lehetséges, nem árt, ha egy kisebb és olcsóbb spanyol panzióban szállsz meg, ahol esélyes, hogy találkozol más helyiekkel is. Nekünk különös érzékkel sikerült valami ilyesmit foglalni. Szinte kezdtem magam otthon érezni a második naptól. A szállásadóink is határozottan így voltak ezzel, sőt bensőséges kapcsolatunkba még a közös tulajdon utópikus eszméjét is belekeverve szolidan elfogyasztották a helyben vásárolt szuvenírnak szánt bonbonjainkat. Sebaj, ebből mindenképpen egy életre szóló sztori lett.
 
Természetesen a gasztronómiai élmények mellett sem mehetünk el. A katalán konyha sokszor egész markánsan különbözik a hagyományos spanyol ételektől. Mindenesetre ha Spanyolország, semmiképpen sem szabad hazajönni anélkül, hogy megkóstolnánk a hideg paradicsomlevesüket, a gazpachót vagy a paellát, ami egy rizsalapú egytálétel zöldségekkel, tenger gyümölcseivel vagy különböző húsfélékkel. A pékségeik is nagyon klasszak, hogy a „csigázókról” ne is beszéljek. Ezek olyan egységek, ahol rengeteg fahéjas és kakaós csigát árulnak… meg pisztáciásat, sóskaramelleset, nutellásat és egyéb csodákat. Emellett a csokimúzeumozás is nagyon jó ötlet, nem csak azért, mert nagyon finomak a kézműves édességeik, meg azért, mert még a belépőjegy is egy csoki, hanem azért is, mert elképesztő installációkat tekinthetünk meg, amiket Messi, a Sagrada Familia vagy éppen Don Quijote ihletett. Ja és ezt természetesen mind csokiból. Ha pedig egészségesebb nasira vágyunk, ajánlatos felkeresnünk a La Boqueria-t, a város leghíresebb piacát, ahol annyi adag elképesztően finom gyümöcssalátát ehetünk, amennyit csak nem szégyellünk.
A fotót Wágner Evelin készítette. 
 
Egyébként kultúrsokkban sem volt hiány. Angoltudásunknak például alig vettük hasznát, tekintve hogy a spanyolon vagy a katalánon kívül más nyelven többségében esélytelen volt kommunikálni. Ez eleinte idegesítő volt, amikor azonban a szállásunk szomszédságában lévő autentikusnak tűnő, kínaiak által üzemeltetett kocsmában próbáltunk inni egy sangriát, ám a tulaj és jómagunk között feszülő határozottan mély nyelvi szakadék ezt nem tette lehetővé, majd activitys előéletünkre támaszkodva végül két sört sikerült rendelnünk; határozottan éreztem, hogy inkulturálódtunk. Az sem okozott kisebb elképedést, hogy Barcelona egyik leghangulatosabb részén, a történelemmel átitatott gótikus negyed kellős közepén egy hatalmas, határozottan nem diszkrét üvegkirakatos szexshopba botlottunk. Ezután már meg sem lepődtem, amikor szembejött egy talpig művirágba öltözött hölgy. Az átlagos egyetemista szűkreszabott erőforrásait figyelembe véve pedig kijelenthetjük, a katalánok legszimpatikusabb kulturális sajátsága, hogy nem adnak borravalót.
 
Félreértés ne essék, barcelonai napjainknak voltak az eddig említetteknél jóval emelkedettebb pillanatai is. Ezek nagy részét csak Gaudí-sokként aposztrofálnám. Komoly gondolkodás után sem tudok más olyan európai várost említeni, aminek az arculata annyira markánsan egy építészhez kötődne, ahogy Barcelonáé kötődik Antonio Gaudíhoz. Sétálhatsz szinte bármerre a belvárosban, mindenhol a katalán modernizmus emblematikus alakjába botlasz, illetve Eusebi di Güellbe, aki a fiatal Gaudí mecénása volt. Bejárva a Güell-parkot és a Güell-palotát végig azon gondolkoztam, milyen sorsszerű és klassz találkozás az, amikor egy figyelmes műkedvelőt és egy zsenit összefúj a szél. A Gaudí-épületekbe való belépésnek egyébként többnyire borsos ára van, ám egy villát és a Szent Család Templomot határozottan tilos kihagyni. Utóbbiban a barokkal leöntött gótika vegyítése figyelhető meg a keresztény szimbolika és az organikus építészet elemeivel. Mindez pedig olyan egyedi hatást kelt, hogy egy fél napot simán el lehet ámuldozni a templomban bolyongva. (Tipp szemfüles turistáknak: olcsóbb és jóval kényelmesebb online előre megváltott jeggyel érkezni.)
 
Közhely vagy sem, határozottan hiszen, minden utazásból rengeteget tanulunk. Ennek tükrében a Spanyolországból hazahozott lelki-szellemi puttonyom valahogy így áll össze: motiváció arra, hogy spanyol nyelvleckéket vegyek, hogy szerezzek egy Gaudí életéről írt könyvet és természetesen hogy visszatérjek Barcelonába 2026-ban a Sagrada Familia elkészültére.