Kutató szemmel a világ – interjú Flach Richárddal

Az egyetemi mindennapok szükségszerű velejárója valamiféle tudományos munka, legyen szó akár egy szemináriumi dolgozatról vagy kiforrottabb önálló kutatómunkáról. Flach Richárd a PTE-BTK pszichológia MA szakos hallgatója és fiatal kutató, aki az önsértés pszichológiáját vizsgálja – célja a hatékonyabb prevenció kidolgozása a jelenségben érintett fiatalok segítésére. Kutatása nincs híján a szakmai elismerésnek, amit igazol terjedelmes publikációs listája, számos konferenciaszereplése és a tény, hogy a mostani akadémiai évben másodszorra nyerte el az Új Nemzeti Kiválóság Program ösztöndíját. A következőkben Ricsi kalauzol bennünket egy különleges, sokunk számára (még) nem teljesen ismert világban. Fókuszban a kutatói identitás, minden szépségével és nehézségével együtt.
 
PécsiBölcsész: Ha megnézzük a kutatómunka gyakorlati aspektusait: átlagban mennyi időt fordítasz a kutatásodra egy héten? Úgy kell ezt elképzelni, hogy a napi rutinod szerves részét képezi a kutatómunka vagy ennél azért ritkábban foglalkozol vele?
 
Flach Richárd: Vannak intenzívebb, komolyabb felkészülést igénylő időszakok: konferenciaszereplések, előadások, terepmunkák, amik egy évben nagyjából jól kiszámolhatóan jelentkeznek. Az is igaz viszont, hogy a téma sajátosan érzékeny és nehezen vizsgálható volta miatt gyakoriak a nem várt problémák, amikre nem várt megoldásokat kell adni. Ez pedig a becsültnél több időt és energiát emészthet fel. A dolog rutinszerűsége inkább a cikkolvasásban, írásban, kérdőívszerkesztésben és az adatok feldolgozásában, interpretálásában, intézményekkel való kapcsolattartásban keresendő. Mivel még hallgató vagyok, sajnos nem mindig van idő a kutatásaimra. A hallgatói lét előnye viszont, hogy egy-egy kurzusra vagy elméletre sokszor úgy tekintek, mint lehetséges új irányra a kutatásomban. 
PB: Ennyire intenzíven elmélyedni egy témában nem okoz valamiféle fásultságot egy idő után? Vagy ez az intenzitás inkább ösztönzőleg hat rád?
 
F.R.: A témával való ismerkedés során nagyon pezsdítő volt tapasztalni, hogy mennyi ága-boga van az önsértésnek; kulturális, pszichiátriai, történeti, vallási vagy bioetikai vonatkozásokat említve például. Az idő múlásával azonban rá kellett jönnöm, hogy az én szintemen nem lehet cél az önsértés részletes, minden területre kiterjedő elemzése. Hosszú utat kellett megtenni ahhoz, hogy ezt tudomásul vegyem. Volt, hogy úgy éreztem, ideje témát váltani. A mélypontoknál azonban igazi segítség volt számomra az a közeg, ahol elkezdtem a kutakodásaimat. A mentorom tanácsai, a tanáraim meglátásai sokat lendítettek a kutatói karrieremen, amiért nagyon hálás is vagyok. A konferenciákon kapott visszajelzések és elismerések, a szakkollégiumi közeg, a rendhagyó téma nyomán záporozó kérdések és főként a tény, hogy én ebben a kutatásban hiszek, hozzájárul ahhoz, hogy ne adjam fel a nehézségek idején.
Ezen kívül fontos állomás volt a kutatói identitásom formálásában, hogy 2017-ben kutatótársaimmal és lelkes hallgatókkal sikerült megalapítani az Intézetben a Pszichopatológia Kutatócsoportot Nagy László tanár úr szupervíziója alatt, ahol az önsértéssel és sok más érdekes jelenséggel foglalkozunk. Ezt azért tartjuk fontosnak, mert mostanában nagyon nagy hírnevet kapott a pozitív pszichológia, a pozitív gondolkodás, és ez valamennyire elfeledtette az emberekkel, hogy vannak a személyiségnek árnyoldalai is, amik akkor is munkálnak, ha nem veszünk róluk tudomást. Nemzetközi trendekből kiindulva naiv dolog lenne azt feltételezni, hogy egyedül érhetünk el nagy eredményeket; inkább kutatócsoportban érdemes dolgozni, ugyanis több szem többet lát, tudjuk egymást segíteni, inspirálni, motiválni. A kutatócsoport célja a kutató pszichológust jellemző elszigeteltség ellen hatni, valamint összekapcsolni a Pszichológia Intézetben folyó elméleti jellegű tudományos kutatásokat, kiegészíteni és közös keretbe foglalni az egyetemen és más gyakorlati helyeken folyó klinikai pszichológiai munkával.
 
PB: Tagja vagy a Kerényi Károly Szakkollégiumnak is. Ez mennyiben segítette a kutatásod?
 
F.R.: Kinyitott más tudományterületek felé, tágította a látókörömet, rákényszerített, hogy alkalmanként igenis prezentáljam a kutatásom meglévő eredményeit, dolgozzak vele. Egy ilyen interdiszciplináris közeg emellett nagyon pezsdítőleg hat az emberre, ráadásul lehet, hogy a földtannal foglalkozó kollégám statisztikai módszere alkalmazható az én személyiségvizsgálataimban is. Ahogy a tudományszociológusok is mondják, a különböző tudományterületek metszéspontjából jöhet létre valami új.
 
PB: Kutatásodban a szakmaiságot vagy inkább az ismeretterjesztést helyezed előtérbe?
 
F.R.: Prioritást élvez az, hogy nem szakmai közönségnek adjak elő. A kérdésfeltevéseim is irányítottak a közösségi kérdésfeltevések mentén, de ez nem szabad, hogy a tudományosság rovására menjen. Az eszközöknek, a fogalmazási és munkamódnak meg kell ütniük azt a szintet, amit megkíván a tudományos közélet. Ha viszont egy ismeretterjesztő pszichológiai szaklapba írok, akkor igyekszem megfelelő nyelvezetet használni. Erre nyilván felhívják a figyelmet a különböző szerkesztők. Az egész kutatás egyik nagy missziója pont az, hogy csatornát képezzen a szakma és a laikus érdeklődők között.
 
PB: Mennyiben alakította a személyiségedet ez a kutatás? Mit adott hozzád?
 
F.R.: Önmagában a kutatás vagy az, ahogy ezzel az egésszel kapcsolatba kerültem, segített, hogy kimunkálódjon az identitásom. Elvezetett Finnországba, Svédországba, ahol olyan életvitellel, gondolkodásmóddal találkoztam, ami erőteljesen belejátszik a mindennapjaimba azóta is. Itt rálátást kaptam arra is, milyen egy színvonalas kutatóintézetben az élet, a munkamorál. Kifejezetten a kutatásba nem tudtam becsatlakozni, módszertanból viszont rengeteget tanultam. A kutatásom emellett képessé tett arra is, hogy észrevegyem a periférián lévő, néma embereket, legyek empatikusabb. A kutatómunkám együtt jár emellett egy folyamatos lavírozással elmélet és gyakorlat között: jól szerepelni a tudományos életben, illetve akkor is, ha a témát egy gyakorlati szakembernek adom elő. Ebben igazán lehetett fejlődni, pláne a bukásokon keresztül. Nagy kár, hogy gyakran csak publikációs listákat látunk, amiken nincs feltüntetve azoknak az embereknek a neve, akik segítettek túllendülni a mélypontokon. Kellett a támogatás, mások segítsége. Lehet, hogy Flach Richárd neve szerepel a publikációnál, de oda kellene írni, és oda is fogom írni, hogy ő és ő és csak azután Flach Richárd. Ez az egész ugyanis nagyon sok embert involvál(t).
 
PB: Van szabad időd?
 
F.R.: Gyakran kérdezik, szoktam-e aludni. Saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy az emberi lét önmagában korlátos. Éppen a negatív tapasztalatok után tudtam elfogadni, hogy képességeimhez, lehetőségeimhez mérten mi az, amit el tudok érni és tudomásul veszem, hogy van olyan, amit nem fogok tudni megvalósítani, még ha megfeszülök, akkor sem. Pszichológiai közhely, hogy ami igazán befolyásolja az életminőségünket, az a társas kapcsolataink minősége. Én lennék a legbutább ember, pláne pszichológia szakosként, ha éppen a kapcsolataimra nem fordítanék időt és nem mondanám azt, hogy akkor ma nem nyitom ki a laptopot.