Kutató és kiváló sportoló egyben

A Pszichológia Intézetről az a hír járja, hogy kizárólag idős, szakállas bácsik lakják, illetve az alagsorban olyan dolgok történnek, melyekből egy évadnyi X-akták anyag jöhetne össze. Ezért véltük kiváló döntésnek, hogy felkeressük Panyi Lilla Krisztina PhD-hallgatót egy interjú erejéig, aki fiatalos és sportos lendületével mintegy varázsütésre megcáfolta a fent említett pletykát.

PécsiBölcsész: Hogyan lett a középiskolás Lillából pszichológushallgató?

Panyi Lilla Krisztina: Ez egy elég mókás kérdés, mert a legtöbben nagy elhivatottsággal válaszolnak erre, hogy például már ötéves koruk óta ezt akarták csinálni. Én elég későn döntöttem el. A felvételi előtt pár hónappal megnéztem, mik vannak, majd elkezdtem kiszórni azokat, amiket semmiképp sem akarok csinálni, így elég kevés szak maradt, ami érdekelt. A pszichológia volt az egyik, melyben az is nagyon vonzott, hogy magas volt a ponthatár, és ezt kihívásnak éreztem. Ezen kívül még egy helyre jelentkeztem: a színművészeti egyetemre, azon belül pedig dramaturgiára, ám kiderült, hogy csak érdeklődés van, tehetség annyira nincs.

PB: Mi a kutatási területed?

P.L.K.: A tágabb kutatási területem, amellyel már a képzés alatt is foglalkoztam itt az egyetemen, az a testkép. A disszertációm témája pedig az alsó végtag amputációján átesett emberek testkép-, illetve identitásváltozása, valamint a motiváció szerepe alkalmazkodásukban és rehabilitációjukban.

PB.: Van személyes élményed amputáción átesett emberekkel?

P.L.K.: A kutatás most fog csak beindulni. Nagyjából kész a kutatási terv és a módszer is, de még nem indult be teljes gőzzel, viszont egyszer egy konferencián voltam, amelyen a dombóvári kórház igazgatója is részt vett, és nagyon tetszett neki ez a téma, valamint az előadásom is. Felajánlotta, hogy bármikor ellátogathatok hozzájuk, akár vizsgálat céljából is. Ez már meg is történt: interjúkat vettem fel, beszélgettem amputáltakkal, tehát ezáltal megvolt már az élmény is.

PB.: Úgy látod, van a témának jövője?

P.L.K.: Igen. Szerintem az egészségpszichológia minden területének nagy aktualitása van napjainkban. A krónikus betegségek kezelésétől kezdve az egészségfejlesztésen át az olyan súlyos beavatkozásokig, mint az amputáció stb. Problémát jelent, hogy még mindig nem fogadják el maradéktalanul a hazai egészségügyben a pszichológia létjogosultságát a szomatikus betegségek kezelésében, de azért jó irányba haladunk. Remélem, egyszer én is hozzájárulhatok majd ehhez a gyakorlatban is.

PB.: Milyen oktatónak lenni?

P.L.K.: Ez új dolog, nem tanítottam korábban, így elég sok energiámba és munkámba kerül. Eleinte nehéznek éreztem, viszont ahogy telnek a hetek – a hallgatók pozitív visszajelzései miatt is – egyre inkább élvezem, és minél több tapasztalatot szerzek, annál jobban belejövök a dologba.

PB.: Mi a te saját terápiád?

P.L.K.: Világéletemben nagyon sokat sportoltam. Hároméves korom óta lovagolok, van is egy saját lovam. Középiskolában öt évig NB I-es szinten röplabdáztam, az egyetemen viszont kénytelen voltam valami mást keresni. Kipróbáltam a kangoo nevű sportot, ami nagyon megtetszett, sőt, három év után fel is kértek oktatónak, amit elfogadtam. Így „kiugrálom” magamból a feszültséget.

PB.: Mik a terveid a PhD után?

P.L.K.: Még nem tudom pontosan. Szeretnék külföldi tapasztalatot is szerezni, hosszabb távon pedig mindenképpen a gyakorlatban szeretnék dolgozni. Hogy milyen területen, az még elválik. Az egészségügyben például el tudnám magam képzelni, de szívesen foglalkoznék csoportokkal is, például valamilyen tréningek formájában.