Kommunista Kánon

Bizonyos keretek között minden országban felütheti a fejét kommunizmus, az igazi kommunista kánok azonban a nagy szocialista érdekszférában találhatók, amilyenek a közép-ázsiai államok. Az Antall József Tudásközpont által szervezett, “Diktatúrák nyomában” című előadássorozat keretében Dr. Benda László külpolitikai szakújságíró beszélt múltról, jelenről és jövőről.

Amikor egy politikától és közgazdaságtól átitatott előadást készülünk meghallgatni, némiképp meglephet a látvány, amit egy-egy előadó nyújt. Farmer overall, hosszú ujjú kockás ing és szemüveg. Valamiért nem egy ilyen emberre számítanak a legtöbben, Dr. Benda László mégis hitelesen vezette be az avatatlan hallgatóságot a téma rejtelmeibe. Vagyis csak simán Benda László, doktor nélkül, ugyanis ő ezt nem kifejezetten szereti hangsúlyozni, magára csak mint mezei közgazdászra tekint – mégsem hétköznapi tudásról tett tanúbizonyságot.

Az előadás több szempontból is rendhagyó volt: egyrészt meglepő volt az előadó maga, másrészt múltból indultunk jövő felé, kissé talán csapongva, de végül mégis eljutottunk a jelenlegi álláspontig. Az egész olyan hatást keltett, mintha egy közös diskurzus lenne, legalábbis Benda László így szerette volna, azonban a közönség mégis megelégedett a szóáradat hallgatásával, zavaró is lett volna megtörni a mindig szerteágazó, de mégis összetartozó történetet.

Kazahsztán, Türkmenisztán, Kirgizisztán, Tajikisztán és Üzbegisztán. Öt állam, mely tulajdonképpen a valamikori Szovjetuniónak köszönhetően jött létre. Határaikat nem a természet, hanem gazdasági és politikai okok formálták, így a térképre tekintve néhol egyenes, hol pedig kusza összevisszaságba folynak egymásba. Mesterségesek. Bár az idők során függetlenedtek a központi irányító nagyhatalomtól, a mostani Oroszországtól, számos adat emlékeztet bennünket, hogy egykor a Szovjetunióhoz tartoztak. Nemcsak a városrészek, hanem települések szintjén is sok névváltoztatás ment végbe, köszönhetően a gyakran változó ideológiai rendszereknek. És bár különállóak, önálló, nemzeti nyelvük van, a lingua franca, a hivatalos nyelv azóta is mindenhol az orosz. Emellett, ha csak kis számban is, de kisebbségként máig megfigyelhető egy 1-17%-os orosz lakosság, hiszen a határok megalkotásánál az etnikai csoportok elkülönítése nem elsődleges szempontként szerepelt.

Türkmenbasi, a türkmének vezére, az elhunyt Szaparmurat Nijazov nap irányába forgó aranyszobra

Az elnökök és vezetők javarészt a múltból nőttek át, így az öt államból négyben van ma is igazi kommunista vezér a hatalmon. Ilyen a kazah Nurszultan Abisuli Nazarbajev is, aki körül valóságos kultuszt alakítottak ki, aki újraválasztása érdekében még a törvénymódosításoktól sem retten vissza. A másik kiemelendő elnök, az üzbég Islom Karimov, aki, a médiának hála arról vált ismertté, hogy vejét, köszönhetően annak, hogy az egy könyvben mindent leírt az állam helyzetéről, egyenesen a halálba üldözte. Ahogy az előadó fogalmazott: „öngyilkosság áldozata lett.” Egyedül Kirgizisztánban nem örököltek kommunista elnököt, Almazbek Atambajevet, aki viszonylag a legdemokratikusabb vezető, mármint az öt államot egymáshoz viszonyítva.

És, ha mindez még nem lenne elég, a külpolitikai helyzet sem kecsegtet sok jóval. A közép-ázsiai területek igen gazdag ásványianyag-lelőhelyként vannak számon tartva, de Benda László szavaival élve „hiába van lábuk alatt egy egész Mengyelejev-táblázat, ha nem tudnak a biztonsági helyzetből adódóan mit kezdeni vele.” Egyrészt Oroszország nem felejt, így ki tudja, hogy mikor formál jogot a területek visszavételére, ha már Ukrajnától is visszacsatolta az eredetileg odaajándékozott Krím-félszigetet, amit az ukránok azért kaphattak meg, mert akkor még nem gondoltak arra,a hogy valaha széteshet a nagy szovjet birodalom. Másrészt ott van Kína, aki jelentős, milliárdos összegű beruházásokat tervez szerte a világban, így nem meglepő, hogy a közép-ázsiai forrásokat is szeretne kihasználni. Harmadrészt, ami az előadó szemében a leginkább aggodalomra okot adó tényező, az maga a Iszlám Állam, mivel a taglalt államok csak egy karnyújtásnyira vannak a Közel-Kelettől. A helyzet labilitása pedig mindenképp ott motoszkál az államfők fejében, így sosem tudni, hogy mikor következik be az, amitől mindenki fél, vagyis egy újabb háborútól.