Kivégzési módszerek régen és ma

A halálbüntetést már az őskortól fogva alkalmazzák, jelenleg a világ több mint 100 államában a kiszabható büntetések között szerepel. Az ókorban a halálbüntetésnek inkább vallási vonatkozása volt, a bűnös testét emberáldozatként felajánlották az istenek számára engesztelésül. A középkorban és az újkorban jellemző volt a társadalmi hovatartozástól függő ítélet: a nemeseket általában lefejezték, míg a közrendűeket inkább felakasztották. Különösen súlyos esetekben került sor különböző kínzóeszközök által közvetve vagy közvetlenül végrehajtott halálbüntetésre.

Az ókor és a középkor embere kifejezetten kreatív volt a halálos ítélet végrehajtásának tekintetében. Kedvelt és viszonylag kíméletes kivégzési módszer volt a lefejezés, a nyaktiló, a lenyilazás, a méreg általi halál (ami különösen a görögöknél volt jellemző), a halálra éheztetés és a máglyahalál, amely gyakran társult fojtópánt alkalmazásával. A büntetés enyhítéseként a máglyahalálra ítélt rabot megfojtotta a hóhér a fojtópánt segítségével, még mielőtt nagyon súlyos égési sérüléseket szenvedett volna. Ezt a módszert önmagában csak akkor használták, ha gyorsan meg akartak szabadulni valakitől. Máglyahalállal jellemzően a boszorkányokat büntették, ahogy a vízbefojtást is általában az ő esetükben alkalmazták.
Különösen súlyos bűncselekmények esetén kerültek elő a kínzással egybekötött módszerek. Ezek közé sorolható a keresztre feszítés, a Damnatio ad bestiarium, a vasbika, a rózsakoporsó, a vasszűz, a kínai harang, a megkövezés, a karóba húzás, a kerékbe törés, az olajban kisütés, a megnyúzás, a felnégyelés, a fűrész és az inga.
 
 
Keresztre feszítéskor az elítélt kezeit és lábait egy fakereszthez szögelték, a keresztet felállították, és az áldozatot órákig, napokig szenvedni hagyták. A halál oka ebben az esetben az elítélt tüdejében összegyűlő víz volt, amely lassan megfojtotta.
A Damnatio ad bestiarium módszer során a rabokat nyilvános rendezvény keretében az arénában kiéheztetett vadállatok elé vetették. A Római Birodalomban kedvelt kivégzési mód volt.
 
A vasbika feltalálója és a legenda szerint első áldozata is az athéni Perillosz volt. Az elítéltet bezárták a vasbikába, majd tüzet gyújtottak alatta. Speciális kialakításának köszönhetően az áldozatok kiáltozása a bika bőgéséhez hasonlított.
 
A rózsakoporsó jellegzetes középkori kivégzési módszer volt. A halálra ítéltet egy mérges kígyókkal és rovarokkal teli koporsóba fektették, majd megvárták, míg az elítéltet halálra marják az állatok.
 
Szintén a középkorban kitalált szerkezet volt a vasszűz, amely nem más, mint egy ember alakúra formázott, kinyitható fémtartály. A tartály csak kívülről volt nyitható, belsejébe különböző helyeken különböző hosszúságú fém tüskéket tettek aszerint, hogy a cél kínzás vagy kivégzés volt. A vasszűz ajtaját nagyon lassan zárták le, így a tüskék a kivégző célja szerinti sorrendben fúródtak az áldozat testébe.
 
A kínai harang nevéből is kikövetkeztethetően Kínában használatos büntetési forma volt. Az elítéltet egy harangba ültették, majd kalapáccsal ütni kezdték a harangot. Az áldozat megsüketült, különböző idegrendszeri károsodásokat szenvedett, elharapta a nyelvét, vagy saját maga ellen fordult. Ha a büntetés után még élt az elítélt, lefejezték.
 
Megkövezéskor az elítéltet ökölnyi kövekkel halálra dobálták, ügyelve arra, hogy az elítélt minél tovább életben maradjon. A megkövezés igen fájdalmas, akár órákig tartó szenvedéssel járó halálnem. Néhány országban még ma is alkalmazzák.
Karóba húzáskor az elítélt végbelébe egy kihegyezett 2,5-3 méteres nyársat, karót helyeztek (eleinte kézi erővel, később állatok segítségével), majd óvatosan manőverezve elvezették a gerincoszlop mellett, nem sértve egyik létfontosságú szervet sem. A megfelelő anatómiai ismeretekkel rendelkező hóhér által karóba húzott elítéltnek a karó a száján távozott. A karó természetesen szétroncsolta az áldozat beleit, elképzelhetetlen kínokat okozva, ám a halál esetenként csak hosszú órák vagy napok alatt következett be. Súlyosabb esetben a felállított karó alá egy keresztrudat helyeztek, ez megakadályozta az áldozatot abban, hogy lecsúszhasson a karón és így azonnal meghaljon. A halál oka ebben az esetben a testet ért sokk, a folyamatos vérveszteség vagy vérmérgezés volt.
 
A kerékbe törésre ítélt személyt a földön karókhoz rögzítették, ízületei alá faékeket tettek, majd egy nehéz öntöttvas kerékkel a teste legtöbb részét összetörték. A legtöbbször a végtagokkal kezdték, a sokk miatt az áldozat általában eszméletét vesztette. A hóhér fellocsolással igyekezett az eszméletvesztés határát minél jobban kitolni. A kivégzés végrehajtása után a testet felkötözték a kerékre és a magasba húzták.
 
Olajban kisütéskor a halálraítéltet egy kötélen forró olajba eresztették, és csak akkor húzták ki, miután meghalt. A halál általában néhány percen belül beállt.
 
A megnyúzás vitathatatlanul az egyik legkegyetlenebb kivégzési módszer, mivel az emberi bőrben rengeteg érzőideg található. Megnyúzáskor általában csak a hátról vágták le késsel vagy más éles tárggyal a bőrt, nem pedig az egész testről. Sok esetben a bőrt csak elvágták, majd kézzel lefejtették az elítéltről, aki általában belehalt a bőr eltávolítása okozta sokkba, vagy valamilyen fertőzést szenvedett el. Súlyosabb büntetésnél a folyamatot lassan végezték, még nagyobb szenvedést okozva ezzel az áldozatnak.
 
A felnégyelésre ítélt embernek mind a négy végtagját levágták, ha ezt követően még mindig élt, akkor a fejét is lecsapta a hóhér. Gyakran kizsigerelték előtte az elítéltet. A felnégyelés speciális formája volt a lovak általi felnégyelés. A halálra ítélt kezeit és lábait négy lóhoz rögzítették, majd a lovakat egymással ellenkező irányba elhajtották. Az áldozat végtagjai leszakadtak, pillanatok alatt beállt a halál.
 
A fűrész általi halálra ítéltet a hóhérok fejjel lefelé egy hintára hasonlító szerkezetre vagy gerendára akasztották, majd egy hatalmas fűrésszel pont a lábai között elkezdték kétfelé vágni a testét. A fejjel lefelé függés miatt az agy vérellátása sokáig ép maradt, így előfordult, hogy az elítélt még akkor is tudatánál volt, amikor a fűrész már a mellkas magasságában járt.
Az ingát leginkább eretnekségért elítélt személyeken alkalmazták. A lemeztelenített eretneket hanyatt fektetve egy padhoz kötözték, majd beindították a felette lévő ingát. Az inga egy mereven rögzített, borotvaéles bárd volt, amely ingamozgással ereszkedett az elítélt felé. A bárd lassan, fokozatosan elvágta a nyaki bőrt, a légcsövet, a nyaki ütőereket, végül a fej levált a testről.
 
 
Napjainkban a civilizált világ területén ezek a módszerek a gyakorlatban már nem lelhetők fel. A legelterjedtebb kivégzési módok az akasztás, a villamosszék, az agyonlövés és a méreginjekció. A villamosszék és a méreginjekció jellemzően az Egyesült Államokban használt módszerek. A gázkamra általi kivégzés során az elítéltet egy hermetikusan zárt helységbe kísérik, amelyet mérges gázzal árasztanak el. A villamosszék alkalmazásakor az elítéltet egy székbe szíjazzák, testére elektródákat tesznek, majd több fázisban különböző feszültségű váltóáramot kapcsolnak rá. A manapság leggyakrabban alkalmazott módszer a méreginjekció. Az elítéltbe három lépésben különböző halálos mérgeket (nátrium-pentotál, pancuronium bromid, kálium-klorid) juttatnak. Sokan humánus kivégzési módszernek tartják, ám bizonyos kutatások ezt cáfolni látszanak.