Kipling és a heroin

A Libertines egy elég régi kedvencem. Van benne valami a lázadásról, valami a totális szétesésről, valami a hanyag eleganciáról és valami teljesen új, ami megkülönböztette a kétezres évek eleji brit indie zenétől, ami akkor kezdte el felemelkedését a világ könnyűzenei életébe. Mutatott egy kis fénysugarat a kilencvenes évek beborult és esős világával szemben.

A Libertines két lemezt adott ki még a múlt évtized elején: az Up The Bracket-et, amivel tulajdonképpen be is robbantak az akkori London kicsit újraértelmezett punk-szcénájába, illetve az saját nevükkel fémjelzett The Libertines albumot, amivel aztán le is zárták rövid pályafutásukat. Illetve, akkor mindenki azt hitte, hogy vége. Pete Doherty, aki nagyon semmi másról nem volt híres, mint arról, hogy csak olyan drogot nem használt, amit még akkor nem találtak fel, illetve hogy Kate Moss volt a barátnője (húha), teljes elborultságában mondhatni hazavágta az egész zenekart. Akkoriban a lapok nem csak Angliában, hanem majdnem az egész világon tele voltak a botrányaival, ami nyilván nem tett jót se neki, se a Libertines-nek. Szóval a Libs be is fejezte, akkor.

Aztán jött egy sor magánpróbálkozás, mint a Babyshambles Doherty-nek, vagy a Dirty Pretty Things Carl Barât-nak. Egyik se tudott akkora porvihart kavarni, mint a botrányos, felzaklató de ugyanakkor energiától szétrobbanó néhai Libertines. Mindegyik egyéni próbálkozás csak árnyéka volt valaminek, ami a két frontember Carl és Pete kvázi testvéri kapcsolatából származott. Ők együtt voltak valamik, külön-külön csak elveszett gyenge kis szárnycsapkodások a színpadon. 2011-ben aztán úgy látszott, hogy minden visszaáll a régi kis helyére, amikor a Libertines fellépett a Reading Fesztiválon, csak a pénz miatt. Tényleg csak amiatt, ezt ők mondták. De nem volt semmilyen esély se az újraalakulásra, se egy új lemezre.



Aztán lassan elérünk a máig. Idén nyáron a Hyde Parkban újra felhangzottak a tíz évvel ezelőtti dalok, és ez most nem olyan volt, mint ’11-ben a Reading, nagyon nem. Érezni lehetett, hogy annak a kicsit virágillatos, kicsit keserű, de mindennél hangosabb kora nyári londoni estének igenis lesz folytatása. Doherty egy hónappal később bejelentette, hogy végre hajlandó megszabadulni háziállatként tartogatott masszív függőségétől és Thaiföldre utazott, hogy ott kiűzze magából a rosszat. Majd Barât is megjelent egy gitárral és végül három új dallal lettek gazdagabbak. Innen már a hülye is tudhatta, hogy mi a következő állomás: egy újabb Libertines album.

Ez az album az, ami idén szeptember 11-én látta meg a napvilágot és robbantotta fel néhány azóta tíz évvel öregebb srác szívét, meg úgy mellesleg a fél világét. De mi az a kémia, ami még így tíz évvel később is hat? Ez az, ami kicsit megmagyarázhatatlan. Az új album más: sokkal nyugodtabb, letisztultabb és kifinomultabb. Utóbbi alatt azt értem, hogy már nincs benne az a kábítószeres, agytépős, izzadságos szívroham-szerű, az életért vívott harc, ami az első két albumot jellemezte. Már nem tudom elképzelni ezekre a számokra azt a képet, ahogy Doherty berúgja a mikrofonállványt a közönségbe majd fogja a gitárját és azt is behajítja az őrjöngő tömegbe miután széttörte az egészet a francba, majd úgy álldogál tovább a színpadon kitágult pupilláival, mint a fegyvertelen harcos egyedül a több ezres ellenségével farkasszemet nézve. Ezek a számok már megnyugodtak. Inkább aranyosak mintsem „kukatörősek”.

Érezni benne újra a két frontember testvériségét, az egész banda szellemiségét. Szóval ízig, vérig Libertines, csak már a hatalmas dózis heroin és fiatalos düh nélkül, mert, hogy tíz év az tíz év. Azért ez az album se nélkülözi a slágeresebb dalokat, mint például a Gunga Din, vagy a Glasgow Coma Scale Blues, de ott vannak a nyugodtabb, kicsit merengősebb dalok is, mint a The Milkman’s Horse, vagy a You’re My Waterloo. Hála az égnek az évek nem koptatták el azt a fantasztikus költőiséget se, ami a zenekart mindig is jellemezte és meg is különböztette sok kortársától. Mindegyik dalszöveg egy konkrét vers, ami a zene nélkül is irodalmi alkotásként állná meg a helyét. Pete Doherty amúgy is elég jó költői vénával van megáldva és az egész zenekar nagy kedvelője a 20. század eleji brit irodalomnak. Jelzi ezt az is, hogy az album Wilfred Owen egyik első világháborús verséről (Anthems for the Doomed Youth) kapta a címét. Illetve a Gunga Din is egy Kipling vers címe eredetileg. Ezt az egész irodalmias szellemet valahogy úgy tudom elképzelni, hogy szakadt narkósok széttört gitárok között teázgatnak egy viktoriánus kertben és a tavi költőktől idézgetnek egymásnak „ki tudja felülmúlni jobban a másikat” alapon.

Összefoglalva pozitívnak mondhatjuk a lemez fogadtatását, kellemes meglepetés ennyi év után. Annak, aki nem hallgatja meg a Libertines előző munkáit, annak az új album nem fog sokat mondani, aki belevetné magát ebbe az élménybe, annak azt tudom javasolni, hogy kezdje előröl. Persze bele lehet vágni rögtön a végén is, de úgy gondolom az csak fél élményt kapna.