Kik azok a zöldek?

 

Az elmúlt évtizedekben egyre többször és több helyen lehet hallani olvadó jégtakaróról, üvegből készült házakról, és azok hatásairól, de igazából a „zöldek” fogalma még mindig pontosítás után kiált. A terminus technicust persze nem mi fogjuk megalkotni, de azért próbálunk némi segítséget adni.

Itt és most megkíméljük az olvasót Lyotard, Habermas vagy Parsons idevágó gondolatainak ismertetésétől. Ennek egyik oka a helyhiány, a másik pedig saját könyörületességünk. Ugyanakkor nem tekinthetünk el egy minimális elméleti bevezetőtől, de becsszó: nem fog fájni.

A második világháborút követően az újjáépítésből és a fasizmus legyőzéséből származó eufória a ’60-as évek végére elfogyott, illetve világossá vált, hogy a jóléti állam koncepciója nem képes megoldani a társadalmi igazságtalanság és a szegénység problémáit, sőt, a háborúk és terrorcselekmények továbbra is ugyanúgy zajlottak. Így érkezünk el 1968-hoz, ami sok más mellett a különböző ökológiai jellegű politikai mozgalmak kiindulási ideje is.

A pártok ideológiáját a posztmateriális értékek védelme adja. Nem egyszerűen anarchistákról van szó, akik a status quo megbontásán fáradoznak, de nem is csak környezetvédőkről, akik négy bogár és három giliszta miatt autópályákat terelnének el. Egy merőben új világrend, új társadalom felépítése a céljuk, új hitet kell találni az emberiségnek. Ez viszont még nem magyarázza, hogy miért a környezetvédelem az, amivel ezek a mozgalmak a legszorosabban összefüggnek. A válasz abban keresendő, hogy miközben az ember a tömegtermelés eszközével élve próbált jólétet teremteni, másodállásban túlterhelte a Földet, és elherdálta a természet és kultúra kincseit.

Ha szeretnénk a zöld politikai gondolkodást elhelyezni a politikai palettán, akkor azt kell megállapítanunk, hogy ezek a mozgalmak sokkalta inkább egy harmadik erőt képviselnek, mintsem a bal-jobb skála valamelyik oldalának új elhajlását. Mivel újdonságról beszélünk, kétségtelen, hogy egyaránt hordoznak magukon a bal- és jobboldali motívumokat, ugyanakkor mélységesen el is határolódnak a két klasszikus irányvonaltól.

Történeti értelemben a ’68-as megszületést követően két felívelő szakaszt tart számon a politikatudomány. Egyrészt a ’70-es, 80’-as éveket, aminek csúcsa a Zöldek 1983-as németországi sikere volt a Bundestagba kerüléssel. Ezt követően aztán egy ereszkedő időszak volt megfigyelhető: a tradicionális gyűjtőpártok átemelték a zöld gondolkodást saját programjaikba, ezzel a valódi zöld mozgalmakat kiszorították a politikából. A második felívelő szakasz a ’90-es évek második felétől tart. Természetes módon a volt vasfüggöny két oldalán eltérő mértékű az ilyen kezdeményezések sikere (nyilván nem összehasonlítható az osztrák zöldek stabil 10%-a a bolgárok 0,5% körüli eredményeivel), de kár lenne tagadni, hogy a zöld gondolkodás ma már jószerivel minden európai államban jelen van.

Ahhoz viszont, hogy a már említett rendszert átalakító céljaikat elérjék, legalábbis minősített többségre lenne szükségük. Már amennyiben ezt a célt a most ismert és érvényben lévő társadalmi-politikai kereteken belül akarják elérni. Mert, visszautalva a korábban leírtakra, az ökopártok, zöld szervezetek, és tágabb értelemben véve a fiatalabb generáció nagyobbik része az új hitet keresi, ami felválthatja majd a korlátlan fogyasztói társadalom korát. Viszont az ilyen nagy váltások általában komoly gazdasági-társadalmi megrendülés, akár háború következményeként jönnek létre. Hogy ez a nagy megrendülés a 2008 óta tartó gazdasági válság lehet-e, azt még nem tudjuk, mint ahogy azt sem, hogy lesz-e ilyen egyáltalán. Ami viszont biztos, hogy a zöld mozgalmak által képviselt ökológiai, természeti, gazdasági, társadalmi kérdések és problémák valósak és súlyosak, és nagy részük megoldásra vár.