Kihaló szakma szőröstül-bőröstül

 

A szerelem és a határon túli magyarok számára lehetetlen körülmények hozták Pécsre Szatmári Lászlót, aki a romániai Szilágysomlyón tanulta ki a szűcsmesterséget. Immáron több mint 20 éve, hogy a Zsolnay Negyedtől néhány méterre található üzletében szorgoskodik – ha akad munka. Szakmája iránti határtalan szeretetéről, az elkészült kabátokért soha vissza nem térő megrendelőkről és a szőrös bőrök kikészítésével, szabásával és varrásával foglalkozó szűcsmesterség jövőjéről beszélgettünk.

Édesapja ugyan cipész volt, Szatmári László mégis már gyermekkorában is inkább a város szűcsműhelyébe járt. 1963-ban került el inasnak, képzésben előbb Temesváron, majd Nagyváradon részesült, az alapok elsajátítása után székelyföldi szülővárosában folytatta a tanultak alkalmazását. „Apám természetesen nem örült, hogy nem az ő örökségét viszem tovább, de látta, hogy ez érdekel, ehhez értek. Az első munkám egy ujjatlan bekecs volt, amelyet neki készítettem. Nagyon büszke volt, mindenkinek azzal dicsekedett.” Romániában azonban nem volt könnyű magyarként az élet. „Nyolckor kezdődött a tanítás, de nekünk már fél hatkor tüzet kellett rakni, kitakarítani a műhelyt. Nem a nevünkön szólítottak bennünket, hanem bozgornak, azaz hazátlannak hívtak, amely miatt sok konfliktus is kerekedett. Bántottak ezek a dolgok.”

Pécsi származású feleségével egy akkoriban népszerű őrület, a szalvétagyűjtés kapcsán ismerkedtek meg. „A szomszédunkban lakó kislánnyal barátkozott így össze, hozzá jött látogatóba, mi pedig a csodájára jártunk a magyar lánynak, aki Fecske cigarettát szívott. Soha nem dohányoztam, tőle viszont kértem egy szálat.” Ám a gimnazista hölgynek haza kellett mennie, Szatmári úrra pedig a katonaság várt. Folyamatosan leveleztek, majd miután leszerelt, a fiatalember beadta a szükséges papírokat, hogy áttelepülhessen Magyarországra. Két és fél évet kellett várnia, hogy megkapja az engedélyt, amelynek értelmében 48 órára elhagyhatta Romániát, és megnősülhetett. A rövid idő lejártával azonban újra el kellett válniuk, az immáron ifjú feleségre még vártak a szóbeli érettségi vizsgák, a férjnek pedig, mivel lemondott román állampolgárságáról, vissza kellett fizetnie tandíját az államnak. Végül hosszas várakozás után 1973 karácsonya előtt érkezett a jóváhagyás a költözésre, az országot viszont mindössze 36 kilónyi csomaggal hagyhatta el. Azt mondja, hálás Magyarországnak, amiért befogadta őt.

Nálunk szinte azonnal munkába állhatott: a Minőségi Ruházati Szövetkezetnél nyolc évet töltött, 1981-től pedig maszekként dolgozik. „Jól ment a szakma, mert akkor még volt szőrmére igény. Először Kertvárosban volt a műhelyem egy szuterénben, majd mikor évekkel később sikerült összeszednünk magunkat anyagilag, akkor vettük meg ezt a házat, ahol most is élünk, és amelyben kialakítottuk az üzletet is.”

A szűcs munkájára nagy kereslet volt, 5-6 évvel ezelőtt viszont drasztikusan visszaesett a forgalom. Anyagot sem igazán lehet már kapni, amiből dolgozni lehetne: megszűnt a pécsi és a simontornyai bőrgyár, gyakorlatilag elpusztult a szakma. Utánpótlásról sem lehet nyugodt szívvel beszélni: a jelenleg Pécsett futó képzésben résztvevő diákok nem mutatnak érdeklődést a foglalkozás vagy a tanórák iránt. Tanítás közben egyszerűen felállnak, és kimennek telefonálni, a kötelező szakmai gyakorlaton pedig irtóznak mindenféle tennivalótól. Valószínűleg csak odasodródtak az iskolapadba, ahol egyébként nem is tisztán a szűcsmesterséget, hanem négy különböző tevékenységet sajátíthatnak el egyszerre. Az oktatás hatékonyságát el lehet képzelni, pláne, ha a tanítványoknak amúgy sem fűlik a foguk az erőfeszítést és munkát igénylő szakmákhoz. Pedig remek érzés, ha kézzelfogható eredménye van az ember fáradozásainak, amelyet aztán értékelnek is. „Nincs jobb annál, mint mikor a kuncsaft felveszi a kabátot, és látszik rajta, hogy elégedett.”

A munka nem nyolcórás állás: a bőrt nem lehet csak úgy otthagyni, a szerszámot nem lehet bármikor eldobni. Az utóbbi időben viszont már csak javításokra érkezik megrendelés; Szatmári László elmondása szerint már öt esztendeje nem készített új kabátot. „Szomorú dolgokat tesznek az emberek: összeragasztják pillanatragasztóval a repedést, vagy kimossák otthon a ruhát, amitől az összemegy, és akkor már nem lehet mit tenni, megölik a bőrt.”

A munkafolyamat számos lépcsőből áll. Egy irhakabát esetén a teendők az anyagok szortírozásával kezdődnek: szín, karakter, puhaság és árnyalat szerint kell szétválogatni a darabokat. Ezt követően történik a kivágás, majd az összeállítás. „Régen a szakmát teljesen az alapoktól tanultuk, amit úgy kell érteni, hogy megkaptuk például a bárányt, azt le kellett vágni, a hentes elvitte a húst, a bőröket pedig mi készítettük ki. Minden munkafolyamatot megtanítottak a diákoknak, manapság azonban van, aki csak gombot varrni tud, más csak zsebet, egy komplett kabátot viszont már nem tudnának elkészíteni.” Utóbbi egyébként másfél-két nap munkát jelent – már ha irháról van szó –, mivel a szakembernek nincs segítsége, mindent egyedül kell elvégeznie. A szőrmeváltozat esetén ez az idő akár négy napra is rúghat. Itt előbb az úgynevezett táblát kell megcsinálni, majd a vasalás után 48 óra pihentetés szükséges, és csak ezután jön a formára és méretre szabás. Ezt követi a pikírozás, melynek lényege, hogy apró öltésekkel tesznek a darabra plusz anyagot, ezáltal tartósabbá téve a ruhát.

Előfordul, hogy a megrendelő soha nem tér vissza, hogy elvigye az elkészült terméket. Van olyan kabát, amely 1991 óta várja, hogy végre érte jöjjön, aki a megbízást adta. Szatmári úr, miután telefonon is hiába próbálta elérni ezeket az embereket, több árván maradt munkáját odaadta a Caritasnak, az adományok azonban nem a rászorulóknak jutottak, hanem, ahogy az lenni szokott, út közben „elakadtak” valahol. „Akkor már inkább maradjanak itt. Eladni őket nem engedi a lelkiismeretem, mert ezek nem az enyémek. Én csak megcsinálom őket, elvégzem a teendőket rajtuk, csak hát bennük van a munkám, benne van az anyag. De sajnos nem tudják elvinni. Nincs az embereknek pénzük. Eljönnek, még meg is próbálják, aztán soha többé nem látom őket.”

Sokszor még a javításokért kért 6-700 forintokat is sokallják a betérők, pedig ennyiért még a gépeket sem érdemes elindítani. „De legalább ez a kis összeg is itt marad. Soha nem gondoltam arra, hogy 46 év munka után alig 40 ezer forint nyugdíjat kapok. De nem én vagyok egyedül így. Látom az embereket, látom, hogy minden drága. Minden tönkrement.”

Mindezek ellenére Szatmári László mégis jó kedélyű; azt mondja, őt a műhelyből fogják a temetőbe vinni. Imádja a szakmáját, mert szép dolgokat készíthet – sokszor előfordul, hogy nem kér fizetséget, csupán csak örül, hogy van mit csinálnia. Ilyenkor akad, aki megszólja, hogy biztosan azért ilyen nagylelkű, mert van mit a tejbe aprítania, az ilyen megnyilvánulások fölött azonban értetlenül áll – ő csak jót akar. Szorgalmához szerénység is párosul: hiába van meg például az úgynevezett mestervizsgája, a címet soha nem használta. Kedvenc munkáit egyébként egy szabászversenyre készítette: egy hörcsögkabátot és egy székelyhímzéssel díszített irhát, melyeket hamar meg is vásároltak a kiállító üzletből.

„Nagyon szeretem ezt a szakmát, és volt is értelme. Az ember üres kézzel, a semmiből kezdett, és lett egy szép családi háza. A szüleimtől nem kaptam segítséget, mert ők is alig tudtak megélni. Amink van, azt a nejemmel ketten hoztuk össze.”