Kicsi ország nagy mellénnyel – a magyar külpolitika botladozásai 2000-től napjainkig

 

Már a 2010-es kormányváltás előtt deklarálta Orbán Viktor, hogy a rendszerváltás időszakát lezárva új korszakot kívánnak nyitni Magyarországon. A külpolitika terén azonban – már ami a bakikat illeti – ez kevéssé látszik.

Kár lenne tagadni, hogy a cikk apropóját a Ramil Szafarov kiadatása körüli hercehurca adta. Az azeri fiatalember 2004-ben azzal vált ismertté, hogy baltával lefejezte egy alvó katonatársát annak örmény származása miatt. Tettéért 2006 tavaszán a bíróság előre kitervelt módon, különös kegyetlenséggel és aljas indokból elkövetett emberölés bűntettéért legkorábban 30 év múlva felülvizsgálható életfogytiglanra ítélte. Azóta Azerbajdzsán többször is kérte a gyilkos hazaszállítását, de a magyar kormányok ezt rendre elutasították, egészen idén augusztus 31-ig, amikor is hazánk váratlanul változtatott álláspontján, és beleegyezett Szafarov kiadásába.

A következményeket mindenki ismeri. Az könnyen lehet, hogy ilyen mértékű közfelháborodást nem váltott még ki magyar külpolitikai aktus, azonban hiba volna azt gondolni, hogy a magyar politika eddig a diplomácia Peléje lett volna. Ennek bizonyítására szedtünk össze néhány példát az elmúlt bő tíz évből.

Ha már bűnözők kiadásával kezdtük, érdemes megjegyezni, hogy nem mi vagyunk az úttörői ennek a műfajnak: az 1988-ban történt Lockerbie-i katasztrófa során felrobbantott repülőgép 243 utasa és 16 fős személyzete közül nem maradt túlélő. A gépen vesztette életét négy magyar ember is, köztük egy ötéves kisfiú. A merényletért életfogytiglanra ítélt al-Megrahi líbiai állampolgárt 8 év börtön után 2009-ben adta ki Skócia hazájának. Hivatalosan al-Megrahi egészségi állapotára hivatkozva, nem nehéz azonban a két ország közti gazdasági érdekeket sem megtalálni az ügyben.

Kanyarodjunk azonban vissza Magyarországhoz. Idén tavasszal Nyirő József székelyudvarhelyi újratemetése borzolta a kedélyeket román-magyar fronton. Az erdélyi író és katolikus pap finoman szólva is megosztó személyiség, hiszen az 1944-es magyarországi nyilas hatalomátvétel után is tagja maradt a parlamentnek, végig kitartott a Németországba menekülő kormány mellett, és nyíltan antiszemita, illetve fasiszta nézeteket vallott. Ugyanakkor a magyar kormány támogatta az újratemetését. A román hatóságok viszont megakadályozták az újratemetést, így csak megemlékezésre került sor, amin azonban részt vett Kövér László házelnök is, aki szerint külön kell választani Nyirő irodalmi és politikai munkásságát. Ennek kapcsán Izrael lemondta Kövér László Jeruzsálembe szóló meghívását.

Ennél jóval kisebb volumenű esetnek számított egy tavalyi államfői baki. A norvégiai tömeggyilkosság miatt küldött köztársasági elnöki részvéttáviratban ugyanis rosszul írták le a norvég király nevét. Schmitt Pál hivatala aztán jelezte, hogy csak az internetre felkerült szöveg volt hibás, a valódi táviratban állítólag nem volt gépelési hiba.

Néhány hónappal korábban, 2011 májusában kétszer is robbant a diplomáciai bomba Fehéroroszországban: először a magyar nagykövetség egyik tanácsosát kellett hazarendelni, miután kiderült, hogy teherbe ejtett egy fehérorosz nőt annak ellenére, hogy felesége és gyermekei is vannak. De itt még nem állt meg a móka. Pár nappal később olyan hangfelvételek szivárogtak ki, amelyeken a minszki magyar nagykövet felesége olasz szeretőjével beszél. A magyar kormány a hangfelvétel nyilvánosságra hozását durva provokációnak értékelte, nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy mindez a soros magyar EU elnökség ideje alatt történt.

Egy ilyen listából nem lehet kihagyni az előző alkotmány rendíthetetlen őrét, Sólyom Lászlót sem. Ő a szlovákiai (majdnem) látogatásával érdemelte ki helyét. 2009 nyarán történt ugyanis, hogy az akkori köztársasági elnök Révkomáromba szeretett volna eljutni, hogy ott beszédet mondjon egy Szent István-szobor avatásán. Szlovákia azonban jegyzékben értesítette hazánkat, hogy biztonsági kockázatok miatt él azzal a lehetőségével, hogy megtagadja Sólyom László belépését. Erre válaszul Sólyom a révkomáromi híd közepén látványosan visszafordult, és így tett eleget a jegyzékben foglaltaknak. A magyar kormány aztán Brüsszelhez fordult, de az Európai Bizottság szerint Szlovákiának, mint minden más országnak is, megvan a joga arra, hogy eldöntse, beenged-e egy államfőt a területére, vagy sem. Mondani sem kell, hogy a szlovák-magyar viszony ennek hatására sem változott szivárványokkal és vattacukrokkal övezetett pihe-puha boldogsággá…

2008-ban a TV2-n sugárzott Senorita Szöszi című műsor okozott feszültséget, a kolumbiai kormány a magyar külügyminisztériumnál is panasszal élt. Szerintük ugyanis a címszereplő gyakran hamis megjegyzésekkel kelti az országuk jó hírét, például azzal, hogy Kolumbiát a világ legveszélyesebb országaként említi.

A következő, hasonlóan derűs történet Gyurcsány Ferenccel esett meg 2007-ben. Az akkori kormányfő Pekingben vallott kudarcot, amikor vendéglátóinak próbálta elmagyarázni, hogy mi az a Gömböc (Gömböc alatt persze ne a kis gömböc meséjére tessenek gondolni, hanem egy magyar találmányra, melynek lényege, hogy az egyetlen ismert homogén test, amelynek összesen két egyensúlyi pontja van. Olyan ez, mint a keljfeljancsi: akárhogyan tesszük le, mindig ugyanabba a pozícióba fog visszajutni. Csak amíg a keljfeljancsi ezt egy nehezékkel oldja meg, addig a Gömböc egyetlen anyagból készült, és a formája teszi képessé erre.). A tolmács azonban képtelen volt lefordítani a szót, amire a miniszterelnök az MTI beszámolója szerint „színlelt ingerültséggel” mondogatta, hogy „Gömböc”.

Szintén Gyurcsány Ferenchez kötődik egy 2005-ös elszólás is. Egy rendezvényen a volt szocialista politikus a Szaúd-Arábia ellen játszó magyar labdarúgókról azt mondta, hogy „halált megvető bátorsággal küzdöttek az arab terroristák ellen”. Erre a kedves megjegyzésre válaszul az Arab-félszigeten fekvő ország hazahívta magyarországi nagykövetét, és lemondta Szili Katalin akkori házelnök meghívását. Az ügy végül is többszöri bocsánatkéréseket követően különösebb probléma nélkül rendeződött.

2003-ben is a TV2 okozott bonyodalmakat. A csatorna egyik műsora ugyanis kiverte a biztosítékot a japán nagykövetségen: a Micuko nevű produkcióban Stahl Judit magát japán riporternőnek kiadva készített interjúkat hazai hírességekkel. A nagykövetség szerint azonban csúnyán gúnyolja a japánokat a lófogúvá maszkírozott Stahl.

Az időben visszafele haladva így jutunk el a 2001. szeptember 11-i terrortámadáshoz. Bár elsőre úgy tűnhet, hogy egy ilyen egyértelmű diplomáciai helyzetben nem lehet hibázni, de az országgyűlés patkójában ülő fiúk ekkor is megmondták a tutit. Nevezetesen Csurka Istvánnak, a MIÉP akkori elnökének sikerült megütnie a nem pont odaillő hangnemet. Felszólalásában ugyanis, bár jelezte megrendülését, kifejtette, hogy a terrortámadásért az Egyesült Államok a felelős, hiszen „a világ elnyomott népei nem tűrhették válaszcsapás nélkül a globalizmus által rájuk rótt megaláztatásokat, a kizsákmányolást és a Palesztinában folyó tervszervű népirtást”.

Az ügy valódi problémáját nem is maga a felszólalás adta, hanem az, hogy Orbán Viktor akkori kormányfő nem határolódott el egyértelműen a Csurka-féle kijelentéstől, ezzel pedig jó időre elmérgesítette az amerikai-magyar viszonyt.

A végére pedig következzék egy példa a rendszerváltozás hajnaláról, 1991-ből. Már csak azért is érdemes visszautazni ennyit az időben, hogy lássuk, a magyar politikai elit nem az ezredforduló után szokott rá az infantilis diplomáciai megoldásokra.

A történet a következő: 1991 elején kiderült, hogy Magyarország fegyvert szállított egy akkori Jugoszláv tagköztársaságnak, Horvátországnak. Tízezer géppisztolyt és majd’ kétmillió darab lőszert adtunk el a válságövezetben lévő déli szomszédunknak. És ha ez még nem lenne elég, a vámosok a szállítmányt rakéta porszívóként könyvelték el. A botrány kirobbanásának hatására felállított parlamenti vizsgálóbizottság kormánypárti vezetője szerint mi ezzel az üzlettel a „béke megteremtéséhez járultunk hozzá”…