Ki vizsgál kit? A kulturális antropológia buktatói

Az antropológiai terepmunka rengeteg buktatót rejt magában, ahol még az is előfordulhat, hogy egy mókás kedvű közösségben a megfigyelő válik a megfigyelés tárgyává. Ezen probléma körül bontakozott ki a kulturális antropológia történetének egyik legnagyobb vitája, a Mead-Freeman vita, amely a Szamoa szigetein élő népcsoport vizsgálataihoz kötődik.

Margaret Mead, amerikai származású antropológus, 1925-ben indult a csendes-óceáni Szamoára, hogy az ott élő őslakosok mindennapjait, illetve a fiatalok felnőtté válásának folyamatát tanulmányozza. Mead több hónapos kutatómunka eredményeként megalkotta Coming of Age in Samoa című könyvét, amely átütő erejű, hiánypótló munkának számított, nem mellékesen pedig ezzel a művel Mead az elsők között vonulhatott be női antropológusként a szakma nagyjainak sorába.

Mead rendkívül színesen és érdekesen számol be a Szamoa szigetén tapasztalható szexuális szabadságról, illetve a részben ebből is fakadó frusztrációktól mentes társadalomról. A fiatalok szabadabb nevelésének köszönhetően a társadalomban nincsenek elfojtásokból adódó feszültségek, valamint nem jellemző a hierarchiával való visszaélés sem. Szamoa nyitott és toleráns, édeni világnak tűnik, amely igen nagy hatást gyakorolt a mű akkori olvasóira. Az egyetlen dolog, amelyről Mead nem számol be, az a szamoai népek kultúrájába mélyen beágyazott nagyotmondás és viccelődés szerepe.

Évekkel később Derek Freeman, Új-Zélandról származó kutató is ellátogatott Szamoa szigetére, ő azonban teljesen más megállapításokra jutott. Többéves terepmunka és rengeteg anyaggyűjtés után megjelentette Margaret Mead és Szamoa – egy antropológiai mítosz keletkezése és cáfolata című könyvét, amelyben hosszasan taglalja, hogy a Szamoa szigetén élők közel sem élveznek olyan szabad, elfojtások és agresszió nélküli életet, mint ahogyan azt Mead felvázolta, sőt, a társadalom erősen hierarchikus berendezkedésű. Egy, a kérdéssel foglalkozó dokumentumfilmes stábnak egy szamoai idős hölggyel is sikerül találkoznia, aki annak idején barátnőjével együtt Mead egyik legfőbb adatközlője volt, és elmesélte, hogy 17 éves lányokként milyen élénk fantáziával találtak ki különböző történeteket, amelyeket aztán a kutatónőnek elmeséltek.

Szigeti Eszter

Szigeti Eszter kommunikáció-német szakon végzett tavaly, a Kerényi Károly Szakkollégium főseniorja volt, OTDK-n második helyezést ért el. Több publikációja is megjelent már, idén pedig az antropológia tanszéken kezdte meg PhD tanulmányait, emellett óraadó a kommunikáció tanszéken.

Freeman könyve jóval Mead halála után jelent csak meg, így az antropológusnő sajnos nem reflektálhatott a benne felhozott vádakra, legalábbis nyomtatásban, ugyanis halála előtt levélben értekezett erről Freemannel. Mead későbbi bírálói még a tanárával folytatott levelezéseit is áttanulmányozták, amelyből megállapították, hogy a kutatónőt szorították a határidők, így beérte a két lány elbeszéléseivel a széleskörű terepmunka helyett.

Ebben az írásban semmi esetre sem szeretnék egyik kutató pártjára sem állni, az azonban tanulságként mindenképpen levonható, hogy a közösségkutató sohasem lehet eléggé óvatos a vizsgált csoporttal kapcsolatban. Minden megállapítást igen körültekintően alá kell támasztanunk, illetve azzal is számolnunk kell, hogy a csoport tagjai talán már unják a kutatókat, és esetleg tréfás kedvükben találjuk őket.