„Ki a csöcs az a Nagy Imre?”

A magyar filmgyártás a rendszerváltás óta folyamatos útkeresésben van. Kevesebb a pénz, több a Hollywoodi szuperprodukció, egyértelmű a versenyhátrány. Ebben a helyzetben alig került értékelhető magyar alkotás a mozikba, most egy kivétel előtt borulunk térdre.

Szirmai Gergely egyszer már nagyon helyesen kifejtette, hogy a magyar filmek általában két kategóriába sorolhatóak: az egyik a művészfilm félreértelmezése, melynek egyáltalán nem célja, hogy tetsszen a nézőnek, a másik pedig az a “vígjáték”, melynek egyetlen humorforrása saját maga prosztósága. Ezek közül csak ritkán lóg ki valami pozitív értelemben, ilyen például a Kontroll, vagy a jelenlegi írás alapját képező Moszkva tér.

A Moszkva tér úgy lesz nagyon szórakoztató vígjáték, hogy messze elkerüli a fingós-böfögős poénokat, úgy szól érettségi előtt álló fiatalokról, hogy nem a szex körüli ügyetlenkedés, vagy a piától hányás a humor forrása. A fiatal korosztály érzéseit, élményeit, a felnőtt léthez, és a felnőttek világához való viszonyulásukat minden poén ellenére nagyon is komolyan, és mélységében fogja meg. A filmből nem ordít sem az amatőrizmus, sem a pénzhiány, nincsenek gagyi megoldások, és a néző nem gondolkodik közben azon, hogy melyik amerikai zsánerfilmben látta már ugyanezt, picit látványosabb kivitelben.

„Nem vagyok KISZ-es te újgazdag paraszt!”

Ez azonban önmagában kevés, így a Moszkva tér csak egy mértéktartó, színvonalas vígjáték lenne, nem pedig kultfilm. A rendszerváltás utáni magyar filmgyártás legjobbjai közé a tartalom, a történet miatt került be. A magyar társadalom elmúlt nyolcvan éve arról szól, hogy halogatjuk a múlttal, múltunkkal való szembenézést. Nem tudunk őszintén beszélni a saját történelmünkről, a huszadik századunk fordulópontjainak jelentősége felőrlődött a napi politikai lövészárokharcban. Történt mindez annak ellenére, hogy a magyar társadalomkutatók (amikor a hatalom hagyta őket) kiváló munkákat írtak.

„Kértek Csántit?”

És akkor itt van ez a film, ami habkönnyű iróniával és a legtermészetesebb stílussal skicceli föl a rendszerváltás társadalmát az ügyeskedő vállalkozótól a régi rendszerbeli minisztériumi kapcsolatait megőrző nagymamáig. Egy-egy félmondattal, felvillantott képpel, híradórészlettel alkot tűpontos korrajzot úgy, hogy az 1989-ben játszódó, 2001-ben készült film ma is első pillanattól magával ragad. Plasztikusan mesél a társadalmi viszonyokról, a késő szocializmus feltorlódott, lappangó feszültségekkel teli világáról, ahol már a kétsoros ciklámenzakókba bújt pártelit sem hiszi el a szocializmus örökkévalóságát.

„Lejött a speedről is, van stabil csaja, mi kell még?!”

A nagy társadalom-ábrázolás közben viszont marad idő a szereplőkre is. Kigler, Rojál, Boci mama és a többiek valódi szereplők, akik mindannyiunk családjában, iskolai közegében jelen voltak, és nem csak statisztálnak korrajzhoz. Keserédes vígjáték ez, ahol minden röhögésünk mögött érezzük kicsit ezt a nagy magyar tragédiát, amit kőgolyóként görgetünk magunk előtt mindannyian.

„Csak ezt a mocsok csalamádét minek nyomják bele, azt nem tudom”

Ha eddig nem voltam elég egyértelmű: ezt a filmet mindenkinek látnia kéne. Nem csak azért, hogy megismerje a rendszerváltás társadalmát. Nem csak azért, hogy a magyar múlttal való szembenézéshez egy kicsit közelebb kerüljünk. Hanem azért is, mert ez egy jó film.

Mivel elég sokan gondoltuk úgy, hogy ezt a filmet meg kell ismerni, ezért október 13-án hétfőn 16.00 órától a Szenes Klubban sort is kerítünk egy nyilvános vetítésre, sőt! Az esti Szenes buliban tovább folytatjuk a Moszkva tér-maratont, és tematikus bulin engedjük szabaddá a bennünk tomboló Petyát, Csömört és Ságodit! Esemény itt!