Keserédes jóság – Gorillaz: The Now Now (2018)

Amikor középiskolás voltam, nagyon éltem a „nem érdekel semmi” érzést és nagyon menőnek tartottam a rajzolt bandát. Amikor elkezdtem a Gorillaz után kutatni és rájöttem, hogy az a Damon Albarn áll mögötte, aki kölyökkorom egyik kedvenc britpop zenekarában, a Blur-ben is énekelt, majd’ megőrültem. A Gorillaz és Demon Days albumokért tizenöt-hat évesen egyenesen megvesztem, viszont a harmadik Plastic Beach és a negyedik The Fall már egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet. A hét éves hiátust megszüntető Humanz pedig hallgathatatlan lett.

 

A Gorillazról annyit kell és érdemes tudni, hogy egy “virtuális” zenekar. Persze ez önmagában nem igaz, mert a zenei dolgokat a Blur-ből ismert Damon Albarn rendezi, a vizuális részéért pedig egy Jamie Hewlett nevű brit képregény designer felel. A tagok így a klipekben animált figurák, akik néha a színpadon is megjelennek.  A kétezres évek első felében lettek híresek a Gorillaz és a Demon Days című lemezeikkel, itt hallhattuk a Clint Eastwood, Tomorrow Comes Today és a Feel Good Inc. című slágereiket.

 

A fotó forrása: theguardian.com

 

Elsőre csettintettem, mikor meghallottam a The Now Now nyitódalát. A Humility pontosan visszaadta azt az érzést, ami a debütáló lemezen és a Demon Days-en annyira egyedülálló volt. Más kérdés az, hogy az EDM-hullám innen sem maradhatott ki, viszont a Gorillaz esetében ez régebben sem volt újdonság, így itt ettől el tudtam tekinteni. A Tranz ugyanezt a vonalat viszi tovább, talán még jobb is, mint a nyitódal. Már-már szintipopnak lehet nevezni, rengeteg benne az analóg szintetizátor, ami ad a számnak egy nyolcvanas évek-feelinget, egyedül Albarn éneke az, ami távolabb áll ettől. A projektnek megvan az a tulajdonsága, hogy valójában egyetlenegy fickó az agytrösztje, ami egyszerre lehet áldás és átok. Damon Albarn egy jó dalszerző és énekesnek sem kifejezetten rossz, abban a szűk tartományban, amiben a Gorillaz zenei alapjai vannak, kiválóan hozza a vokális témákat. A hangjával jól tud bánni, ami ennél az albumnál kevésbé mutatkozik meg, mint a debütlemeznél, vagy a Demon Days vokáljainál. A Humanz esetében keverednek a szintipop, a funky elemei, mindezt vegyítve a klasszikus Gorillaz hangzásvilággal. Snoop Dogg is szerepel egy dalban, viszont a rapper minden kollaborációjában ugyanazt a stílust hozza, így jobb lett volna, ha a Hollywood kijön  Damon Albarn és Snoop Dogg koprodukcióban, mint a zenekar égisze alatt.

 

Általában a lemezek feléhez érve megcsappan a lendület, így van ez az Idaho esetében is, ami egy lassabb tétel és igazából egyáltalán nem is illik a The Now Now koncepciójába. A Magic City és a Fire Flies kettőse a háttérben éppenséggel lecsorog csendben, ha valamit csinálok és kell a kikapcsolódás, viszont a végére elfogyott az ötlet, és úgy nézett ki az egész, mintha önmaga rossz ismétlésébe csapott volna át a Gorillaz.

 

Mindent összegezve nem lett egy rossz album a The Now Now. Nem mondanám egy olyan alkotásnak, amitől megszeretném azonnal a Damon Albarn szólóprojektként is ismert Gorillazt, de olyan égbekiáltóan sem lett rossz, mint elődje, a Humanz. Mégis hiányzik valami. Hiányzik az a hangzás, amit az első két albumon megszoktam. Hiányzik Albarn hangja, a valódi hangja. Az, amikor erőteljesebb és nem valahova a háttérbe keverve szól, de úgy, hogy arra is összpontosítani kell, hogy egyáltalán meghalljam. Hiányoznak a bátrabb zenei megoldások. Bár a sok nyolcvanas évek-vibe megtette a hatását és valamennyire kárpótolt az egy évvel korábbi Humanzért, de ennél jóval többet várok a Gorillaztól.