Kaktus live - koncertbeszámoló @ A38

Úgy szálltam fel a vonatra aznap, hogy majd szétvetett az izgalom az este miatt, de volt rá három teljes zötyögős órám, hogy ezen gondolkozzak és lenyugodjak. Felértem a fővárosba, a srácokkal megbeszéltem, hogy sietek a Hajóra, ahogy csak tudok. Akárhányszor Pesten járok koncertezni, vagy koncertet nézni/hallgatni, mindig elkap a szellemisége az egész városnak, amiben van egy kis profizmus és igyekezet, és egy kis elnyomott idegesség. Mintha minden zenével foglalkozó ember azon izzadna egész nap, hogy a magyar könnyűzene végre produkáljon valami maradandót. Ezen gondolkozva „négyesmetróztam” el a Szent Gellértig, aztán tettem egy kis rakparti sétát a Hajóig. Közben én is azon gondolkoztam, hogy „most akkor hány szerelmet bír is el a rakpart?” Aznap egyáltalán nem volt leterhelve, szóval nem nagyon tudtam ezt a témát kutatni sajnos, pedig elég érdekes cikket eredményezne. Talán.
Aztán megérkeztem a helyszínre, ahol a magyar trap-zene fiatal üdvöskéi, a Passed állt be éppen a tetőterasz kicsi színpadán. Igazából az egész este róluk szólt, a Kaktus csak előzenekarként szerepelt a történetben. Nekem valahogy nem jött össze ez a kettős stílusban, de legyünk pozitívak!
Háromnegyed nyolckor már égett a színpadon a fény, üresen álltak a hangszerek, egy gitár a földön feküdt elhagyatva egy kis szőnyegen. Én a korlátot támasztva álltam feszülve az elkövetkezendő harmincöt percen. Mi lesz itt? Volt bennem egy hatalmas várakozás, mint egy kisgyerekben az első tanítási napja előtt, amikor csak ott áll a suli kapuja előtt és azon morfondírozik, hogy ez most neki megéri-e, hogy bemenjen, vagy inkább nem, de ha már ott van, akkor bemegy. Szóval, ha már ott voltam, akkor átadtam magam az egésznek. Feszítsetek keresztre!
Ott van három ember: egy gitáros, egy dobos és egy még valaki, aki kezel egy laptopot, egy MIDI-klaviatúrát és még két tamról is gondoskodik. Oké, érdekes, de egyáltalán nem szokatlan. A számaikat az első albumról (Second Stone From The Sun) már eléggé ismertem, most viszont játszottak az új albumról is. Igazából visszakaptam a lemezen szereplő számokat, csak élőben. Nem nagyon terhelték túl magukat a srácok, csak néha-néha véltem felfedezni egy-két változást. A gitár néha eltért, és a dob is volt, hogy változott a felvételhez képest, de szerintem egy ilyen műfajban simán megengedhető, hogy csöppet elvonatkoztasson az ember a színpadon. Volt egy olyan érzésem, hogy idegesek. Számomra nem volt benne elég színpadiasság, Kicsit merev és hideg volt a produkció. Ahol el lehetett volna húzni a zenét ott nem húzták el, viszont amit hagyni kellett volna, azt nem hagyták. Így nem nagyon volt az embernek lehetősége átérezni egy kicsit a számokat, főleg azért mert a perka (olyan dobos, aki nem az a dobos, aki a dobszerkó mögött ül) minden számban ugyan azt a sémát kalapálta, ami egy idő után már nagyon sok volt, eléggé monotonná tette a számokat. Nem akarok ünneprontó lenni és nagyon kritikus sem. A Kaktus-t egy nagyon jó kezdeményezésnek tartom, én rengeteg lehetőséget látok még benne. A kérdés csak az, hogy a fiúk is látják-e magukban. Az biztos, hogy még van mibe beletanulniuk, de mentségükre szóljon, hogy amit csinálnak, az közel sem egyszerű és nagy respekt, hogy idáig eljutottak! Hát további sok sikert!
Aki szeretne kapni egy kis Kaktus-élményt, annak kötelező a megjelenés szeptember 21-én a Szenesben!