Jane Austen, a zombivadász

A világirodalomban számos nagy írónőt találunk, akik olyan klasszikus műveket alkottak, amelyek nélkül ma már hiányos lenne az irodalom. Mégis – meglátásom szerint –  csak egy olyan van, aki egy egész korszakot, műfajt és életérzést fémjelez, Jane Austen. Jane Austen a XVIII. századi vénkisasszony, aki szembement kora elvárásaival, szakított az eltúlzott romantikus írásmóddal, és a kritikai realizmus egyik úttörője lett ironikus, helyenként keserédes stílusával. Bár regényeit olvasva nehezen tudjuk elképzelni, hogy saját korszakában ő képviselte a rideg valóságot a romantikával szemben, mai felfogásunkban ezek a művek az igazi romantikus lányregények.

Mert mire is gondolunk egy jó Jane Austen regény kapcsán? Piruló, szűzies, de eszes leányok; gazdag, de kezdetben kissé beképzelt úriemberek; gáncsoskodó, de jól öltözött konkurens nők; és egy szerető, de egyértelműen szegény, több leánygyermekes család. Cselekményként pedig végtelen párbeszédek birtokokról és évjáradékról, teadélutánok, bálok, délutáni kilovaglások, körülményes levélváltások és persze a végén leánykérések könyvfakasztó sora. Ha azonban ennyire egyszerű és sablonos lenne az egész, akkor jogos lenne a kérdés; hogyan maradhatott fenn az írónő munkássága több mint 200 éven át, és érhet meg töretlen lelkesedéssel újabb és újabb kiadásokat és átiratokat? Szerintem úgy, hogy fanyar humorával elviselhetőbbé teszi azt a végtelenül édes pirulát, amire a mai női lélek is sóvárog. Megadja a romantika-dózist, amire néhanapján szükségünk van, amit aztán mégis egy kellemesen kesernyés limonádéval kísérhetjük le.

Ugyanakkor az eredeti mű népszerűségével már csak a különböző átiratok vagy folytatások vetekedhetnek, amik a mai nyelvezettel repítenek vissza a XVIII. század hamvasnak tűnő világába. El kell mondanom, hogy bár három Jane Austen regényt – ez valójában az írónő életművének 50%-a – én is olvastam, a szívemet mégis az egyik átírat ejtette rabul. A korszak, és az írónő szerelmeseinek szemében ez önmagában is elég szégyenletes lehet, ráadásul be kell vallanom, hogy nem is egy olyan követőjét választottam, aki a magas irodalomban alkotott. Az én kedvencem a „Büszkeség és balítélet meg a zombik”.

A kép csak illusztráció.

Aki még nem hallott erről a remekműről, valószínűleg nehezen fogja elsőre értelmezni a címet, de szeretnék ezzel kapcsolatban minden félreértést eloszlatni. A könyv valóban az eredeti Büszkeség és balítélet történetével és szereplőivel dolgozik, azzal az apró változtatással, hogy a vidéki Angliát éppen zombi-apokalipszis sújtja, így sajnos gyakori, hogy az ötórai tea hagyományos szentségét durva támadással egy-egy agyvelőre éhes zombihorda szakítja meg. A zombik ellen sokat nem lehet tenni, egyszerűen ki kell őket végezni. Így – mint minden státuszára és saját védelmére adó angol nemesi család— a Bennet-lányok is a keleti harcművészetek szakavatott művelőivé válnak és akár egyedül, vagy öten egyszerre, a halál pentagrammáját felvéve, kaszabolják a rothadó zombikat.

Természetesen ebben a társadalmilag olyannyira hasznos, nemes tevékenységben, a még ebben a furcsa világban is kiváló partinak számító, Mr. Darcy is kiemelkedően teljesít, sőt ő a nyugati világ egyik legjobb zombi-bérgyilkosa. Meglepő, de az eredeti történeten, és annak világán sokat nem változtat ez a csavar, ugyanis az író, Seth Grahame-Smith, tökéletesen ötvözte az írónő stílusát a humoros zombis háttérrel. Így alakulhatott ki egy teljesen abszurd, kacagtatóan vicces, de még mindig végtelenül romantikus történet, ami az arra fogékonyak számára tökéletes kikapcsolódást kínál. Fogyasztása javasolt tehát azoknak, akik egy kicsit is kedvelik a szerelmes regényeket, de kellő önkritikával rendelkeznek ahhoz, hogy annak minden hibáját el is ismerjék, és azoknak, akik szeretik a szaftos, már nem teljesen friss, de még mozgékony és jó étvágyú zombik egysíkú mindennapjainak nyomon követését, kalandjait és pusztulását.

Ajánlom tehát szinte mindenkinek ezt a remekbe szabott művet (lustábbaknak vagy időhiányban szenvedőknek a 2016-ban megjelent film változatot is) antidepresszánsnak vagy csak úgy,  egy kellemes délutáni programnak. Zárásul pedig – kedvcsinálónak – egy idézetet hoztam: „ Elizabeth és Darcy jól mulattak rajtuk, és elsőre továbbindultak, mert a zombik nem vették észre őket. Aztán mégis megtorpantak, és beszédes pillantást vetettek egymásra: hirtelen ráébredtek, hogy még sose gyilkoltak együtt. Hamar neki is láttak és felaprították az egész kompániát.”