„Jaj a földek és vizek lakóinak, mert köztünk jár az ördög, és haragja mérhetetlen”

Thomas L. Peacock Nightmare Abbey-je tulajdonképpen filozofálgatásból és ifjonti romantikus képzelgésekből áll, nyakon löttyintve egy jó adag melankóliával, s mindez ínyenc, hamisítatlan XIX. századi nyelvezettel tálalva. Ahogyan az alcímből is kiderül, ez egy gótikus regény, amit elsőre igen szkeptikusan fogadtam, tekintve, hogy még nem igazán találkoztam olyan gótikusnak beharangozott epikai alkotással – lírával már annál inkább – ami valóban vissza tudta volna adni azt a sötét, komor hangulatot, ami után már régóta áhítoztam. Jó kétszáz évet kellett várnunk arra, hogy a Nightmare Abbey betöltse végre ezt az űrt a hazai irodalmi piacon.

Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy tudom, vannak egészen kiváló gótikus témájú művek forgalomban, azonban komoly félreértés van a zsáner értelmezése terén. Nagy általánosságban a középkori, ódon várkastélyokban játszódó, többnyire kísértethistóriákon alapuló műveket tekintik gótikus alkotásoknak. Valóban, az ilyen jellegű történetek is kétségtelenül beletartoznak a műfajba (jó példa erre Bram Stoker Drakulája és Mary Shelley Frankensteinje), ám a gótika mégsem csupán erről szól. A gótika a művészeti irányzatokban egy életérzést hivatott kifejezni, egyfajta búskomor, világból való kiábrándultságot, ahol – ebből kifolyólag – nagy hangsúlyt kap a filozófia és a metafizika.

És bár tény, hogy a rémtörténetekkel jól meg lehet ragadni ezt a hangulatot, a megszülető művek többsége túlságosan is a horror irányába ment el, így a Nightmare Abbey valóban egyedülálló a maga módján.

Ilyen hosszú felvezetés után térjünk rá magára a könyvre. Már az első oldalakon érződik, hogy Peacock nem csupán értette, de át is érezte a gótika mibenlétét. Egyáltalán nem elnyújtottan, mégis mesterien teremti meg a légkört a fontosabb környezeti elemek bemutatásával. Ez nálam abszolút plusz pont volt már a regény legelején; szeretem ugyan a leírásokat, de nagyon nem kedvelem a terjengősséget. A jelek szerint az író is hasonlóan vélekedett, és mivel tisztában volt vele, hogy hogyan tudja a legjobban megteremteni a hangulatot, nem is volt szüksége arra, hogy oldalakon keresztül bajlódjon a tájleírással.

Néhány velős, ám kellő alapossággal összerakott mondat a megfelelő kifejezésekkel, és voilá: máris magunk előtt látjuk a kelet-angliai lápvidéken fekvő Nightmare Abbey sötét folyosóit és gyertyákkal megvilágított komor helyiségeit.

A történet a kastélytulajdonos Glowry úr fia, Scytrop Glowry körül bonyolódik, aki korábbi csalódásából újjászületve lobban ismét szerelemre, ez pedig a konfliktusforrást szolgáltatja a cselekményhez.

A Nightmare Abbeyben időzik továbbá egy teljes úri társaság is, a Glowry család közeli barátai. Érdekes, hogy egynéhányuk személyiségét a szerző úgy alkotta meg, hogy egy-egy társadalmi síkot képviseljenek a maguk sajátos, természetesen gótikus gondolkozásmódjával, úgymint erkölcs, metafizika, politika, etika és vallás. Mindezek összemosásának a kívánatosságát a transzcendentális idealizmust képviselő Flosky úr is kifejti, majd hozzáteszi: „…és az eredmény olyan remek elmebéli káosz lesz, amelyet még maga a halhatatlan Kant sem remélt, hogy valaha is láthat. Ez az a kilátás, amelynek én örvendezek.”

Ebből is látszik, hogy mennyire fontos szerepet kap a műben a világról való elmélkedés, a metafizikai kérdések vizsgálata, ráadásul mindez igazi, XIX. századi fogalmazásmóddal előadva. Nagyon gyakoriak a rendkívül mély tartalmú, többszörösen összetett mondatok, a klasszikus irodalmi művekből származó idézetek beépítése a párbeszédekbe, valamint a számunkra már teljesen létidegen finom, úri beszéd. Mindez pedig óriásit dob az élményen, az igazi gótikus életérzés átadásán.

Ezen a ponton pedig szeretném gratulációmat kifejezni Németh Bálintnak, a fordítónak, mert egy ilyen mű fordítása nagyon nem lehetett egyszerű munka, a végeredmény mégis magáért beszél.

Végezetül pedig tisztában kell lennünk vele, hogy a Nightmare Abbey szatírának íródott.

Több helyen is érződik rajta az irónia és az enyhe társadalomkritika. Előbbi már a neveknél is megmutatkozik: Toobad úr, aki Glowry úr legkedvesebb barátja, Larynx tiszteletes úr, aki nem veti meg az italt, valamint Raven a főkomornyik, Crow a gondnok, és még sorolhatnánk a többieket.

A szatirikus elemek pedig leginkább a szereplők viselkedésében mutatkoznak meg: a transzcendentális Flosky úr soha nem képes világos és tömör válaszokat adni a hozzá intézett kérdésekre, a méltóságos Listless úr lustasága pedig a kor dologtalan nemeseinek a mintapéldája. A történet tanulsága sem más, minthogy a mélabús emberek tulajdonképpen szeretnek „nyomorogni”, a sötét, komor világnézetüknek köszönhetően pedig soha nem fogják feladni az életet, akármennyire is belefásultak és kiábrándultak belőle, hiszen maga a gyötrődés az, ami élteti őket.