Itt a vége (Katlanközvetítés – összefoglaló)

Ha egyszer végre elvégzem a pszichológia szakot, meg fogom alkotni a posztfesztivál depresszió fogalmát, amely jelen pillanatban még csak a szakszerűtlen „ne már, hogy vége van” kifejezéssel írható le. Pontosan ezt éreztem vasárnap reggel, mikor Pécs még néptelen utcáin vágtam át a vasútállomás felé. A fejemben a Wombo „Ghost Town” című száma visszhangzott (kiegészülve a bal fülem zúgásával, amit a hajnali zárókoncertjükön a hangszórókhoz túl közel állva sikerült szereznem) és még a lelkem is fázott. Nem maradt más hátra, mint az emlékeimet rendezgetve összefoglalni, mit viszek haza és miért fogok visszajönni jövőre.
 
Akármilyen közhelyes is a megfogalmazás, elsősorban élményeket viszek magammal. Az Ördögkatlan nem a végtelen hosszúságú kirakodóvásárokról és a kényszeredett szuvenírgyűjtésről szól. Akad persze pár stand, ahol vehetünk tarka, bő ruhaféléket (amelyek tökéletesen beleillenek az átlagos katlanozó öltözködési stílusába), szörpöt és lekvárt, esetleg antikvár könyvet, de ezek tulajdonképpen csak arra szolgálnak, hogy a böngészésükkel el lehessen ütni az időt két program között. A lényeg a zene, a színházi előadások, a beszélgetések és filmklubok, a kiállítások…
 
Viszek haza számos érdekes gondolatot a PécsiBölcsész Udvar kerekasztalairól: a korábban említett „szövet és szöveg” témán kívül esett szó az udvar nagy fájának tövében a könyvek, könyvtárak és könyvkiadók napjainkban betöltött szerepéről, valamint a civil szervezetek életének nehézségeiről és szépségeiről is. Viszek magammal emlékképeket a kiállításokról, amelyeket az egyik álmos fesztiváldélelőttön végigjártam: háború és béke Ukrajnában, Baksa Soós János képregénye, a Várkonyi Csibészek zenekar mélyszegénységből jött tagjainak útja Brüsszelbe… Viszek pár elgondolkodtató beszélgetést az Uccu Roma Informális Oktatási Alapítvány tagjaival az Esélykikötő civil szervezeteket egybegyűjtő udvaráról. Viszek dallamfoszlányokat a 30Y-tól, a Quimbytől, a Kubalibrétől – meg persze Wombo CD-t, hogy legyen mivel átvészelnem a jövő nyárig hátralévő időt.
Mert szerencsére csak addig kell túlélnem: 2019-ben is lesz Ördögkatlan (immár a tizenkettedik) és ha csak megtehetem, ott leszek én is. Szeretném megpróbálni a lehetetlent és megismételni ezt a megismételhetetlen öt napot.
 
Persze nem arra vágyom, hogy minden pont ugyanúgy történjen, sőt, akad pár dolog, aminek kifejezetten örülnék, ha máshogy alakulna. Például szeretnék időben érkezni a nagyharsányi szalmaördög elégetésére, hogy ne csak a parázsló romokat csodálhassam meg, mint idén. (Nagyon pontosan oda kell érni, mert a „szalmaláng” kifejezést nem véletlenül a gyorsan ellobbanó érzelmekre szokták használni). Volt pár színdarab is, amire szívesen bejutottam volna, de nem maradt már hely. Ez a kérdés az Ördögkatlan örök dilemmája: hiába játsszák a népszerűbb színházi előadásokat a helyszínek befogadóképességét az utolsó párnáig kitöltő tömegnek, akár egy nap többször, hiába fejlesztenek minél igazságosabb algoritmussal működő sorsolóalkalmazást, gyakorlatilag lehetetlen elérni, hogy ne maradjanak elégedetlenek, akik a kapun kívül rekedtek. Persze katlanlátogatója válogatja, ki hogyan reagál – megvonja a vállát és keres magának más szórakozást, vagy a fesztivál hátralévő részében dédelgeti a sérelmét –, de tény, hogy az egyre népszerűbb programok egyre nehezebbé is teszik a szervezést. A másik hasonló probléma a közlekedés: a hivatalos buszok csak óránként járnak és a menetrendjük sokszor nem illeszkedik a programok kezdőidőpontjaihoz, ami végeredményben ahhoz vezet, hogy a központnak számító Nagyharsánytól kicsit is távolabb eső helyszínekre sokan inkább el sem indulnak. Persze a buszokon túl mindig nyitott lehetőség az autóstop, amihez ugyan kell egy kevés szerencse, de amilyen sok barátságos fesztiválozó közlekedik a falvak között, előbb-utóbb akad fuvar bárhová.
 
És ha az a bárhol az Ördögkatlan Fesztivál helyszíne – legyen szó egy nagyharsányi udvarról, a kisharsányi udvarházról, a beremendi kovácsműhely Tószínpadának partjáról, a Vylyan pazar kilátású teraszáról, a Mokos Pincészet színházterméről vagy a villánykövesdi ligetekról –, garantált, hogy jó lesz a hangulat. Nemcsak hogy jó, de „katlanos”: laza, közvetlen, barátságos, szabad és persze kicsit bolond is (elvégre nem véletlenül a „Mi nem vagyunk normálisak!” a fesztivál jelmondata).
Remélem, ezzel a pár írással néhány embernek meghoztam a kedvét hozzá, hogy jövőre személyesen is kipróbálja. Én részemről ott leszek.