Improvizációs gyakorlatok

Évekkel ezelőtt megismertem egy később meghatározó színésznőt az életemben, aki mindig felnőttként bánt velünk. Szigorú volt, és kilenc éves fejjel nem értettem, miért próbálja elhitetni velünk, hogy mi már nem vagyunk gyerekek. Így visszatekintve úgy érzem, neki köszönhetem, hogy másképp látom a világot. Szükség van ilyen kaliberű személyekre, akik emlékeztetnek az örömre vagy éppen az elfelejtett érzelmekre. Ilyen az Improvokál társulat is, akik megpróbálnak még jobb embert faragni egyénünk nyersanyagából.

Felnőttként gyakran megfeledkezünk arról, hogy nem szabad túl komolyan venni a minket körülvevő környezetet, mert egy idő után a megfelelési kényszer ránk telepszik, mint Oravecz Nórára a bölcsességek súlya. Évekkel ezelőtt néhány egyetemista összeállt, hogy a mindennapok fáradtságát és monoton ütemét felváltsák saját maguk szórakoztatásával pár órára. Ebben a rövid kiszakadásban egy olyan világot teremtetettek meg maguknak, ahol az idő relatív fogalom, ahol nem sérül az ember, ha kirúgják vagy megcsalják, és nem tűnik megfoghatatlan gondolatnak a stresszmentes felelősségtudat.

Az Improvokál társulat keserédes valósága kellemes szembesítése a résztvevő és az őket néző embereknek. Az önképző drámakörnek induló csoportosulás lassan kinőtte magát egy önmagában megálló társulattá, így az alapvetően ismert színházi játékokra építő improvizációs előadások rendszeresen megtekinthetőek a FEEK aulájában, illetve pécsi kultúrkocsmákban. A szimpátia pedig nem marad el: sikerük titka a mímelt előadásmód mellőzésében rejlik. A gondolkodás nélküli, hirtelen érzelmeken alapuló, spontán cselekedetek megvalósítják az alapvető emberi vágyat, hogy az olykor előforduló megfeleléskényszert ledobva magunkról azt tegyük, amit mindig is akartunk.

Azt szokták mondani, csak az számít igazi művésznek, aki nem adta el még a lelkét. Nincs szükség a pénz motivációjára, és nem az a legfontosabb, mit fognak másnap mondani. Mindenki beszél, mindenki véleményt akar alkotni, az életet akarják formálni, de azt sem tudják hogyan. Az igazi művész azt teszi, amit szeretne, és akkor, amikor akarja, tisztán, szabadon és persze őszintén.

Az Improvokál tökéletes példa arra, hogy a nevetés kortalan és nagyhatású orvosság. Akár egy jobban sikerült Disney-rajzfilm nagyszülőkkel való megtekintésekor: mást jelent a humor egy 9 vagy egy 56 évesnek, mégis mindkét korosztály megérti az utalásokat, és egyszerre érzik jól magukat a 80 perces játékidő alatt. Az improvizáció is hasonló jellegű: a spontán jelenetek ezerféleképpen értelmezhetőek, főleg, ha némajátékról beszélünk.

A jelenleg hétfős társulat Palkovits Nóra vezetésével 2007 óta szórakoztatja a közönségét, időnként bevonva a kísérletezésre hajlamos nézőket. Felemelő érzés, ahogyan az üvegajtókon túl, akár egy több generációs család, együtt nevetnek, és parodizálják ki saját hibáikat. Érdemes legalább egyszer részt venni egy ilyen improvizációs összejövetelen, és személyesen is megtapasztalni, miért jó egy pillanatra más személyiségként létezni.

A színház különleges intézmény, szoros, bensőséges társulattal, amely megadja a nézőknek, amit elvárnak tőle: a fantázia határtalan megjelenítését. Az előadások alatt eltelt idő óvatosan és észrevétlenül lazít el minket, és pár óra elteltével elhisszük, hogy az előszobai fogas kivont kard vagy felmosó rúd, azaz hogy a minket körülvevő tárgyak és ingerek lehetnek sokkal érdekesebbek, mint azt elsőre gondoltuk.