Így tették a februárt még szomorúbb hónappá – A szabadság ötven árnyalata

Ülök a laptopom előtt és próbálom minden lelkierőmet összegyűjteni ahhoz, hogy ezt a kritikát sikeresen megírjam. Filmrajongóként kötelességemnek érzem a legkiemelkedőbb alkotások mellett az ipar mélységeit is megvizsgálni, hiszen roppant szórakoztató tud lenni egy-egy gyengébb végeredményen való zsörtölődés. Az Árnyalat-trilógia azonban nem szimplán rossz, hanem egy milliónyi sebből vérző történet képernyőre erőltetése, amelyet a szép fényképezés és a nem rossz zenék sem tudtak megmenteni attól, hogy ne érezzem magam kellemetlenül, amiért erről írok. 
 
Az első két rész tartalmát nem fogom felvázolni, mert már így is terápiás kezelésre szorulok az utolsó film okozta trauma miatt. Visszagondolva a kínos 105 percre arra eszméltem, hogy nagyon meg kell erőltetnem magam a jelenetek felidézéséhez. A dögunalom és a nagy semmi nem elég kifejezőek ahhoz, hogy éreztessem eme igénytelen és tartalmatlan szemétkupac jelentéktelenségét, de most megpróbálok minden tőlem telhetőt. 
A szabadság ötven árnyalata Ana és Christian esküvőjével kezdődik, ahonnan nagyjából negyedóra bájolgás után a pár bunkó módon lelép, hogy még véletlenül se kelljen normális emberekkel kommunikálniuk és kiszakadniuk a beteges kis világukból pár pillanat erejéig. Jön a rongyrázó nászút, majd hazaérve folytatódik a nagy semmi. Ana változatlanul teljesen idióta, Christian pedig végig úgy viselkedik, mint egy frusztrált ötéves, és rendíthetetlenül végignyavalyogja a filmet. Jack Hyde, Anastasia volt főnöke még mindig nagyon gonosz és veszélyes, de természetesen amikor alkalma adódna bántani Ana-t, addig húzza az időt nevetségesen hatásvadász szövegeléssel, amíg sikeresen le nem szerelik. Lezárásnak kapunk egy kiszámítható akciójelenetet, majd egy hátborzongatóan klisés és irreális idilli képet a film főszereplőinek jövőjéről. Egy hároméves is fordulatosabb és izgalmasabb sztorit hozna össze az esti kakaózás közepette a plüssgyűjteményének.
 
Az eddigiek alapján is nyilvánvaló volt, hogy E. L. James nem képes agyeldobós csavarokat beleszőni ebbe a rém egyszerű és ostoba sztoriba, és a rendezőnek is bizonyára meg volt kötve a keze a történettel kapcsolatban, így végeredményben annyi biztos, hogy anno még a Jégvarázson is jobban izgultam, mint ezen a filmen. 
 
A színészeket őszintén sajnálom, hiszen már a harmadik filmet szenvedték végig, és minden percben áradt belőlük a teljes kétségbeesés. Jamie Dornan valószínűleg alfában csinálta végig a forgatást, mert már egy szemernyi próbálkozást sem lehetett fellelni a játékában, teljesen elengedte a dolgot. Közel sem a „kreatív és izgalmas” szexjelenetek miatt érezhette magát zavarban a néző, hanem mert olyan mértékben elviselhetetlenül hitvány ez az egész Árnyalat-jelenség, hogy a jóleső gyűlölködést leszámítva nem adott a világon semmilyen élményt. 
 
A szabadság ötven árnyalata nem rosszabb, mint elődjei, inkább csak tökéletesen beleillik a sorba, hiszen James nem lett sem tehetségesebb, sem kreatívabb a harmadik könyv megírása alkalmával, és egy kegyetlen rossz történetből komoly változtatások nélkül nem lehet jó filmet csinálni. Voltak viccesnek mondható pillanatok, azonban ezekbe belekapaszkodni nagyjából olyan, mint egy kedves bók miatt összebarátkozni egy sorozatgyilkossal. 
 
Néhány jól időzített és őszinte „baszki” még nem teszi lazává és szerethetővé ezt a menő kocsikkal és szép ruhákkal kicsinosított hulladékot, csak még jobban ráébreszti az embert, hogy ennyi pénz és ilyen színészek mennyivel többre lettek volna képesek, ha ehelyett egy jó történetet kap fel a világ és egy tehetséges írónak adják meg azt a lehetőséget, amelyet sajnos James kapott.