Holtverseny - Beszámoló a 39. Irodalmi Diszkóról

Milyen, amikor a fordító tollat ragadva nem más gondolatait adja vissza, hanem saját hangját szólaltatja meg? A 39. Irodalmi diszkó alkalmával Stemler Miklós, irodalmár és újságíró beszélgetett a Holtverseny kötet szerzőjével, Totth Benedekkel.

Szeretem, amikor egy író életszerű. Amikor nemcsak egy levegőben verdeső fogalomról beszélünk, mint író, költő, alkotó, hanem valódi, hús-vér emberről, mint amilyen Totth Benedek is. Nem mintha a többi neves írót lealacsonyítani, képességeiket pedig légből kapottnak akarnám bemutatni, de nincs jobb annál, mint amikor valaki meg tud maradni olyannak, amilyen volt. Totth Benedek a 2014-ben megkapta az elsőkönyves írókat kitüntető Margó-díjat, hiszen egy évnyi irodalmi alkotás közül az ő művét ítélte a szakmai bizottság a legjobbnak. De mi is olyan különleges ebben a műben?

Totth Benedek nevét a közönség elsősorban fordítóként ismerhette meg, mármint, ha valaki vette a fáradságot, és a könyv címe előtt még a magyar kiadást taglaló oldalra tévedt a tekintete. Olyan neves amerikai íróktól fordított műveket, mint Cormac McCarthy, Neil Gaiman, vagy az éppen most olyannyira mainstream alkotást, az Éhezők viadala trilógiát. Bár a fordítás már az egyetem óta elkísérte, szerette csinálni, azonban az írás egy egészen más szempont az irodalomban. Fordítóként egyrészt hatalmas segítséget jelentett a szerzőnek, hogy különböző szintű és stílusú szövegekkel ismerkedhetett meg, másrészt ezekből képes volt leszűrni, hogy mi az ő saját hangja, mi az, amivel könnyebben tud bánni, amilyen keretek közt kihívás írni, de még otthonosan mozoghat. Erre volt ideje bőven, tekintve, hogy tíz év kemény munkája csúcsosodott ki a Holtversenyben.

A történetet bárki befogadhatja, hiszen bár időben valahol a kétezer-tízes években járhatunk, a helyszín mégis kötetlen: lehet bárhol és sehol, mindenki azt a várost látja bele, amelyiket akarja, noha természetesen a szerző sokat merített szülővárosának, Kaposvárnak a hangulatából, miliőjéből. Az igazán kérdéses pont magán az elbeszélőn van, hiszen egyes szám első személyben az olvasó önkéntelenül is a mű írójával azonosítja a karaktert, akinek történetesen még neve sincs, csak mint egy „nem Gergőként” tűnik fel a műben. Totth Benedek, noha nem tagadja, hogy vannak benne valós elemek, az irodalomhoz fűződő kapcsolatából kifolyólag azonban sok más műből is építkezik a történet. Ennek dacára a történet egyik legszürreálisabb jelenete igaz a könyvből: a fára felcsavarodott autó, benne két beszívott rapper (vagy éppen slammer – jegyezte meg a szerző, attól függ, hogy éppen milyen korban járunk), akik a felajánlott segítségnyújtás helyett ködös tekintettel csak egy kis füvet kértek, legalábbis Totth Benedek azt mesélte, így történt.

Az indulatok és a trágárság átfogó része a regény világának, noha a könyv tizenévesekről szól. A mindennapi profán nyelvhasználat mellett azonban sokkal lényegesebbek azok a popkulturális utalások, amelyek akkor jelennek meg a műben, amikor a szereplőt a helyzet valamilyen filmes, esetleg sorozatbeli élményre emlékeztetik, legyen az a Walking Dead, Breaking Bad és még sorolhatnánk. A nyelvezet egyszerre kötetlen és laza, precíz és feszes, ami a mű tíz éves létrejöttének legspontánabb alkotóeleme volt: lehet valós, vagy akár fiktív nyelvnek is nevezni, azonban az örökzöld bazd meg egy jó darabig még nem fog kikopni anyanyelvünkből.

Totth Benedek nem kívánja folytatni ezt a szálat, a történetnek azonban még koránt sincs vége. Felröppent egy hír, miszerint szívesen megfilmesítenék, azonban az ügy jelenleg holtpontra jutott. A szerző kissé keserűen, mégis bizakodóan jellemezte a helyzetet: „Rájöttek, hogy a könyv értelmezhetetlen filmes szempontból, a szereplők jelleme nem működik a vásznon, és tulajdonképpen az egész úgy rossz, ahogy van. Ezt hallgattam pár hétig, de nem vették el a kedvemet az írástól.” Ezt bizonyítandó, jelenleg egy következő köteten dolgozik, amely ezúttal már az egyetemisták világába enged betekintést. És ki tudja, talán az a történet is úgy lesz megírva, hogy akár Pécsett is játszódhatna, a Holtversenyből már jól ismert, de nekünk mégis mást jelentő Ifjúság útján.