Hóhérszerepben a nézőközönség

Ahogy változott a halálbüntetés módja és megítélése a nyilvánosság átalakulásával a különböző századokban, úgy változik ennek a témakörnek a feldolgozása a fikciós filmekben is. A brutalitás éltetésétől a büntetési mód létjogosultságának megkérdőjelezéséig futó folyamatot tekintjük át három alkotás segítségével.

 
A 18. században játszódó Parfüm – Egy gyilkos története című film (Tom Twyker, 2006) tökéletesen mintázza, hogy a halálbüntetés hivatalos végrehajtása átfordulhat az igazságszolgáltatás eszközéből szórakoztatóipari látványosságba. A parfümkészítő tanoncot, Jean-Baptiste Grenouille-t sorozatgyilkosság miatt ítélik halálra, a bíróság pedig nem akármilyen módon kívánja a túlvilágra küldeni: „Keresztre feszíttetik arccal a mennyek országa felé. Még legyen életében, midőn tizenkettőt vernek rá vasrúddal, ily módon eltörvén a karját, vállát, csípőjét és lábát. Eztán köttessék fel a bitóra, hogy lógjon, míg meg nem hal. És mindennemű irgalmas cselekedetet szigorúan megtilt a kivégző.”
 
A kivégzés minden egyes kegyetlen lépésének hallatán az összegyűlt csőcselék helyeselve felbődül, és dühödten kívánja a szörnyeteg gyötrelmes halálát. Bár a nyilvános kivégzésnek eredetileg az elrettentés lett volna a célja, jelen esetben a tömeg élvezettel várja a véres véget. Nem az elkövető halálában, hanem szenvedésében lelnek megnyugvást. Ezzel maga a társadalom válik barbárrá, főszerepben a sztárként megjelenő hóhérral. Érdekes fordulat, hogy miután a fiú a parfümjével gerjesztett orgia közben csendben elslisszolt, a városi tanács új nyomozást indított a gyilkosságok ügyében. Letartóztattak, kínvallatással beismerésre késztettek egy ártatlan férfit, majd őt akasztották fel, lezárva az ügyet.
 
A tökéletes trükkben (Christopher Nolan, 2006) két bűvész életre szóló párharca fajul egyikük kötél általi haláláig a másik meggyilkolásának vádja miatt. A 19-20. század fordulóján játszódó történetben a bűneset után kivizsgálás, majd bírósági tárgyalás következik. A vádat és a védelmet is az állam által kinevezett ügyvédek képviselik. A tárgyalás nyitott, csendes nézőként részt vehetnek rajta érdeklődők. Az ítéletet végül közvetett bizonyítékok és kettejük korábbi trükkmesterének feltételezéseken és helytelen következtetéseken alapuló, akaratlanul elferdített tanúvallomása alapján hozza meg a bíróság. Az ítélet kihirdetése és végrehajtása között nem évek, csupán néhány nap telik el, melyet a gyanúsított börtönben, a többi rabtól nem elkülönülten, de fokozott figyelemmel övezve – mégiscsak bűvészről van szó – tölt el. Nincsenek embertelen körülmények vagy fegyőri bántalmazás. A kivégzésnél nem jelenik meg kitüntetett szerepű hóhér vagy a nyilvánosság közönsége.
 
A halálbüntetés kérdését a 21. században leginkább az ellenzők és támogatók csoportjának küzdelme jellemzi, amit jól példáz a David Gale élete (Alan Parker, 2003), amely érveket sorakoztat fel ellene és mellette is. A média által uralt hétköznapokban a halálbüntetés csak egy téma, amely ürügyet szolgáltat szenzációhajhászásra. A férfi kivégzése médiaeseménnyé válik, hátteréül szolgál a riporterek fellépésének, akik folyamatosan tájékoztatják az embereket. Közreadják a kivégzés pontos költségeit (87 dollár), az utolsó vacsora tételeit. Tárgyilagos stílussal eltávolítják a halál tényét, a közönség nem is az embert, csak a bűnét látja, amivel szemben viszont agresszívan reagál. A néző megismeri a hétköznapi ember vélt, halálbüntetést támogató átlagvéleményét („Megszúrják egy tűvel és elszundikál? Inkább fejbe kellene verni egy csákánnyal.”), amellyel megnyugtathatja saját lelkiismeretét. A film reprezentálja azt is, hogy a kivégzettek nem érdekelnek többé senkit, csak a szeretteiket: ők szenvednek igazán az ítéletek miatt.