Hogyan tovább? – interjúsorozat pandémia idején IV.

Rendkívüli. Az elmúlt bő két hónap talán egyik legtöbbet emlegetett kifejezése. Gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra megváltozott minden. Vannak, akiknek csak apróságokat jelentett ez a változás, míg vannak, akiknek teljesen új mederbe terelődött az életük. S bár lassan, óvatosan kezdenek a dolgok visszaállni a rendes kerékvágásba, bizonyos dolgok talán már sosem lesznek a régiek. Egy azonban biztos: amíg a média válságtól, tragédiáktól (volt) hangos, addig mi mindannyian kicsit elcsendesedtünk és átgondoltunk bizonyos dolgokat az életünkben. Erről az időszakról beszélgettem olyan, számomra inspiráló emberekkel, akik az élet legkülönbözőbb területein állják meg helyüket nap mint nap.  

Négyrészes interjúsorozatunk utolsó részében Nagy Zoltán Csabával, a Pécs-Kertvárosi Református Egyházközség lelkészével beszélgettem arról, mit jelentett számára az elmúlt időszak.

PécsiBölcsész: Két hónap eltelt már, hogy bejelentették a rendkívüli jogrendet Magyarországon. Kérlek, emlékezz vissza arra a pillanatra, amikor tudomást szereztél róla és kiderült, hogy mindez milyen változást fog hozni az életedben! Hogyan érintett mindez? 

Nagy Zoltán Csaba: Református lelkészként van egy világi hatalom és egy egyházi vezetés, aminek utasításait figyelnem kell. A változást nem is mint magánember éreztem meg a legjobban, hanem a szolgálatomból kifolyólag. Sírtam, amikor közölték az egyházi vezetőink, hogy zárjuk be a templomot. Azt mondtam, hogy ilyen nincs, mert ez egy lehetetlen helyzet.

Aztán megvolt az evolúciója az egész helyzethez való alkalmazkodásnak.

Üres lesz a templom. Egy kamerába kell beszélnem vasárnapról vasárnapra. Magánemberként is természetesen volt néhány dolog, amit a járvány felülírt. Például a feleségemmel Jerevánba utaztunk volna. Így ez is bizonytalan időre halasztódott.

PB: Mennyiben változott meg az életed a történtek következtében? 

N.Z.CS.: Egy lelkipásztor szolgálatának alapvető lételeme az élő kapcsolattartás. Ebben a kialakult helyzetben viszont minden virtuálisan kezdett el kialakulni. Online hittanóra, házaskör, bibliaóra, ifióra, vasárnapi istentisztelet, vagy akár az úrvacsora. Ez csak egyfajta túlélésre játszás.

Még igazából a szolgálat fenntartásának sem mondanám, hanem egy kényszerűségnek. 

A személyes életemben pedig a szabadságom korlátozását okozta a vírus. Mire gondolok? Kötelező szájmaszk viselése bizonyos helyeken, vásárlási idősáv betartása, és hogy nem utazhatok felszabadultan.

PB: Hogyan reagált a kialakult helyzetre a közvetlen környezeted? 

N.Z.CS.: A feleségem továbbra is dolgozott a magántulajdonú óvodánkban és bölcsődénkben, mert ügyeletet kellett tartania. A fiaim örültek, hogy nem kell iskolába menni és otthonról tanulhatnak. Azt viszont hangsúlyoznám, hogy az otthonról való online tanulás nem pótolhatja az iskolai oktatást, még akkor sem, ha többen állítják, hogy ez jobb.

PB: Szolgált-e valamilyen tanulsággal számodra ez az eltelt időszak? 

N.Z.CS.: Igazából már nagyon várom a végét. Amit tapasztalok és már említettem, hogy a szolgálatomban csak valamilyen létfenntartásra való törekvést látok, ami nem az igazi. Félelmeim is vannak, mert látom a veszélyét.

Eltávolodás, elidegenedés, elkényelmesedés.

Például reggelizés közben pizsamában is részt tudok venni a vasárnapi istentiszteleten „online”.

PB: Ha megfogalmazhatnál egy tanácsot, gondolatot az emberiség számára, ami segíthet ebben a bizonytalan helyzetben, mi lenne az? 

N.Z.CS.:

Az emberiségnek rá kell jönnie, hogy amikor azt hiszi, hogy biztonságban, békében van és mindent magának akar megköszönni, akkor akár egy ilyen vírus is megváltoztathatja egyik pillanatról a másikra az életét.

Amikor elbizakodottá és gőgössé válik, akkor Isten megengedi, hogy ilyen nehézség történjen. Mintha meg akarná rázni az emberiséget és figyelmeztetni akarna. Magyarországon is azt hallottuk, hogy milyen növekedés történik. Most pedig azt tapasztaljuk, hogy sok ember elveszítette a munkáját és a gazdasági mutatók is jóval csekélyebbek lesznek. Vagyis el kell döntenünk, kiben bízunk: magunkban, vagy Istenben? Ha magunkban, akkor azt láthatjuk, milyen ingatag talajon állunk. Pillanatok alatt semmivé válik. Egyedüli reményt számomra az Isten közelsége adott.