Hiszek abban, hogy van szerethető reklám

 

Hiszek abban, hogy a reklámkultúra lehet más, több, jobb az emberek életébe tolakodásnál és elárasztásuknál. Hiszek az emberi kapcsolatokban, hiszek az őszinte kommunikációban, ezért is lettem pszichológus.

A reklám nem szól másról vagy többről, mint azon emberek közösségéről, akik vallják, hogy eljött az az idő, amikor a reklámoknak már nem az emberek befolyásolásáról kell szólniuk, hanem egy olyan gondolkodásmódról, amely segít eljuttatni azokat az ötleteket, amelyek számítanak, azoknak az embereknek, akiket ez érdekel.

A technológiai fejlődés megváltoztatta gondolkodásunkat arról, hogyan lehet ötleteket megoszthatóvá tenni, és ehhez adaptálódnia kell a reklámiparnak is. Nem tarható tovább az az elképzelés, hogy a termék mint király, tömegesen kommunikál, monológot folytat a fogyasztóival. Egy kétirányú, őszinte párbeszéd kora érkezett el, amikor a hangsúly nem a tolakodáson van, hanem azon, hogy tudjunk egy lépést hátrálni és teret engedni a fogyasztónak. A barátnak.

Ebben az inerciarendszerben elhanyagolhatatlan az olyan humán tényezők jelentősége, melyeket eddig a szervezetek figyelmen kívül hagytak. Tagadhatatlan a technológiai feltételek fontossága abban, hogy az ember üzenetét megoszthatóvá tegye, viszont a folyamatos fejlődés miatt az egyetlen állandó motívum ezekben a rendszerekben az emberi psziché. Ennek a vizsgálatával foglalkozom a Pécsi Tudományegyetem Pszichológia Doktori Iskolájában.

A reklámpszichológia milyen mértékben képes nevelni az üzleti élet szereplőit egy humanisztikusabb kommunikáció irányába? Úgy gondolom, jelentős mértékben, mint ahogy azt is, hogy ez alapvetően a mi generációnk specifikuma.

Mi működteti ezeket a rendszereket? A technológiai háttér önmagában szükséges, azonban közel sem elégséges feltétele annak, hogy fenntartsunk olyan kolosszális hálózatokat, mint a Facebook, Youtube, Twitter. Ezek a jelenségek azért léteznek, mert kielégítenek bizonyos specifikus igényeket, mint például a „valahová tartozás” igénye. Már Maslow is definiálta ezt a jelenségkört, és a tudományos korrektség teljességére való törekvés nélkül azt mondhatjuk, ez egy igény egyfajta stabil, erős, kölcsönös és intim viszonyra. Megkérdőjelezhető, hogy a Facebookon ennek a megjelenése mélységében és minőségében eltér attól, amit a személyes interakcióinkban tapasztalhatunk, de mégis vágyunk rá. Szükségletünkké vált, hogy megjelenjen az a kis „like” ikon, hogy valaki reflektáljon a gondolatainkra, hogy valakitől kapjunk visszacsatolást, hogy valaki, önmagában elismerje létezésünket.

Ez pedig elvisz minket a virtuális identitás kérdésköréhez. Nyilvánvaló, hogy minden egyes megnyilvánulásunk a facebookon valahogy a személyiségünk vetülete, de mindamellett, hogy küldünk egy üzenetet, hogy kik vagyunk, ezzel együtt alakítjuk is szemléletünket és önmagunkat. Azáltal, hogy bemutatunk egy olyan valós vagy vágyott énállapotot, amely minden esetben közelebb hoz ahhoz a válaszhoz, amely mindenkit érdekel: „Ki vagyok én?”

Többről szól már a reklámkommunikáció, mint hogy befolyásoljunk. 2012-ben

azt mondhatjuk, hogy az igazi változások korába érkeztünk. És ebben a technológia minket minden szinten támogat, mivel a reklám már nem csak egy szűk elit privilégiuma. A reklám mindannyiunké.

Hiszel valamiben? Zavar valami? Változtasd meg, és ennek nincs semmilyen korlátja.

Úgy érzed a történeted említésre méltó? Úgy érzed, ezzel változást tudnál hozni egy rendszerben? Van olyan pont a világon, amely mellett ki tudsz állni, amely szerinted fontos? Ha igen, akkor nincs más dolgod, mint hogy elmondd az embereknek a történetedet. Nyújtsd ki a kezed, és kerülj kapcsolatba azokkal, akik pontosan ugyanazokban a dolgokban hisznek, és indítsatok el együtt egy változást. Képes vagy rá.