„Hip – hop, elektro, rakendroll: Ámen.” – Megjelent Halott Pénz új albuma

A helyi rapper második albuma szeptember közepén került a virtuális boltok polcaira Szólj anyunak, hogy a városban vagyok címmel. Érdekes anyag lett, mindenféle pozitív, vagy negatív előjel nélkül. Mivel nagyon szimpatikus módon ingyen elérhető, ezért mindenki számára adott a lehetőség, most például én szedtem össze, hogy mit gondolok róla.

Megmondom miért volt rossz ötlet ezt a cikket megírnom: egyrészt pocsék lemezkritikákat szoktam írni, másrészt a zenei képzettségem addig terjed, hogy a zongora billentyűit meg tudom különböztetni színük alapján, harmadrészt, a srácokat is ismerem valamennyire, úgyhogy elfogult is vagyok. Mégis van az úgy, hogy minden rossz érzés ellenére az ember úgy gondolja, muszáj írnia, különben az el nem mondott vélemény kaparja majd szét belülről a homlokát.

A zenéhez tehát nem értek, ezért érdemes azzal kezdenem. Az alapok nekem kilencven százalékban borzasztóan tetszenek, külön piros pont, hogy Halott Pénz maga csinálja őket. Újszerűnek, hovatovább, progresszívnek gondolom a különböző stílusok bátor elegyítését, amik többnyire jól is sülnek el. Mivel nekem minden, amihez vonó kell, az hegedű, maximum kisebb vagy nagyobb, ezért az album zenei részével kapcsolatban nem szeretném tovább égetni magam: látszik, hogy ezekre az alapokra bizony lett szánva kellő idő, profin szólnak, és jó hallgatni őket, ennél több nekem nem kell.

Sokkal inkább foglalkoznék a szövegekkel, és a hangulattal. A szöveggel azért, mert az íráshoz és az olvasáshoz értek valamennyire, a hangulattal meg azért, mert egy zenénél úgyis az a perdöntő (lehet röhögni a Kis Grofon, gyerekek, de senki ne tagadja, hogy üvöltötte már, hogy „No roxa áááj…”). A hip-hop-ban a szöveg központi elem, számos előadó mégis keservesen kevés időt tölt azzal, hogy szövegeket írjon.

Halott Pénz esetében a dalok egy lépés távolságból szemlélve is nagyjából teljes gondolatkört alkotnak, kevés az ugrálás a szövegekben. Szerencsére nem törekedik világmegfejtésre, egyszerű témákat jár körbe, azokon belül viszont jól és kényelmesen mozog.

A másik fontos dolog a nyelvi leleményesség. A hip-hop kultúra egyik nagyon fontos, ám sokszor elfeledett eleme a nyelvújító képessége. Itt kerül elő a lemez legnagyobb bűne is, amiért önmagában felnégyelés járna: épp, hogy kihevertük Kállay-Saunders András „I love my baby, tudja meg a nagyvilág…” refrénű borzalmát, ami benne van a top 3 legrosszabb dologban, ami a Holokauszt óta Európát sújtotta. Erre idejön ez a vörös hajú srác, és azt mondja nekem, hogy „Hello Isabelle, Can You ring my bell/Közel van a pecóm, ne ugorjunk fel?”. Tanuljuk már meg egy életre, hogy ad1, különböző nyelvű szövegek vegyítésének soha nem lesz jó vége, ad2, a magyar nyelv egy gyönyörű dolog, lényegében kiaknázatlan lehetőségeket nyújt a szövegírók számára, tessék élni vele.

A korong hangulata viszont engem kifejezetten megfogott. Végig azt éreztem, hogy ez valami nagyon új, és jó értelemben kiforratlan dolog. A „Farkasok dalá-t” hallgatva például ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy a diákhitelemet egy ’69-es Chevrolet Camaro-ra költsem, és nagyon elszomorított a felfedezés, hogy még jogsim sincsen.  Itthon mindig is idegenül fog hatni, ha valaki arról rappel, hogy az élet az utcán az kőkemény, és minden nap embert ölnek, otthon meg kilószám áll a kokain, miközben az adott előadó a stúdióból a szüleihez megy haza, mert harmincon túl sem sikerült elköltözni.

Mivel pontozni én utálok, ezért a végére legyen elég annyi, hogy az album két legjobb dala szerintem a Farkasok dala és a Parkoló, legnagyobbat bulizni szerintem Benned minden megvan-ra, és persze a Feneked a gyengém-re lehet, a két legrosszabbul sikerült szám pedig Az élet nem jó lover, illetve a Pezsgőt nem iszunk.