Helyesírás és arisztokratikus gőg

Tudvalevő, hogy egy valamirevaló értelmiségi identitásának legalább húsz százalékát abból meríti, hogy tudja és érti a különbséget egyelőre és egyenlőre között. Egyszer az egyik kedves egyetemi oktatónk egyfajta beavatási szertartásként figyelmeztetett bennünket, elsőéves hallgatókat, hogy vigyázzunk, mert ezzel az ember elhelyezi magát egy bizonyos polcon, hogy egyelőre vagy egyenlőre, ugye. Értelmezhetjük ezt metaforikus bakot tartásként, segítségként a magasabb polc eléréséhez. Nem más ez, mint egy fogódzó az ismeretelméleti szkepszis vérfagyasztó magasságában. Egy biztos pont, amely alapján a hiú ember igazolni tudja a maga ékességét, amelyet persze mindig a feslett és elbutult világ relációjában értelmez.

Számtalan ilyet ismerünk: egyhangúan és egyhangúlag, fáradság és fáradtság stb. Az enciklopédikus tudás legfelsőbb bérceire hágó, fényesen ragyogó szellem magának találja ki ezeket.

Én például a legmagasabb szintre fejlesztettem az emberi ostobaságon kesergő fejcsóválás és homlokráncolás gyakorlatát arra az esetre, mikor meghallom, hogy valaki összekeveri a szükséges és szükségszerű szavakat.

(Hogy kedvenc tanári szófordulatommal éljek, a gyengébbek kedvéért: szükségesnek azt nevezzük, amire szükség van, szükségszerűnek pedig azt, aminek bekövetkezte elkerülhetetlen, a kauzalitás alaptermészetéből fakadóan meg fog történni). Ez azért szerencsés választás, mert egyetemi professzorokat is hallottam már összekeverni e két teljesen más jelentésű szót, a siker tehát garantált, önérzetünk jelentősen javulni fog. Érdemes figyelni, hogy a reakció látványos legyen, azzal a fajta fájdalmas, ösztönös megrándulással, amellyel a táblán csikorgó kréta vagy köröm hangját szoktuk lereagálni – idegen szót nem látunk el igekötővel, ejnye-bejnye! Ha megkérdeznek, mi baj, legyünk minél didaktikusabbak és leereszkedőbbek, beszéljünk a vétkezővel elnéző rosszallással, mint a gyerekkel, aki a bili mellé kakilt.

 

 

A helyesírás funkciója az olvasás könnyítése, az értelmezés egyértelműsítése. Nem arra való, hogy értelmi hierarchiát húzzunk fel rá. A nyelvtannácizmus (most azt hagyjuk is, hogy az ortográfiának semmi köze a nyelvészethez) olyan kényszerbetegség, mint a rend- és tisztaságmánia, vagy az, amikor valaki leküzdhetetlen késztetést érez, hogy a könyvekben a minden oldalról körülzárt, kitöltetlen, tintamentes felületekkel rendelkező betűk (pl. o, a, p) belsejét kiszínezze. A különbség az, hogy míg ezek az emberek szégyenkezve végzik e napi rutinná vált tevékenységüket, bocsánatkérő tekintettel kérik meg a vendégeiket, hogy a cipőjüket kint vegyék le, de a lábbeliből egyből a küszöbön belülre lépjenek, a helyesírás istenének felkent náci papjai heves karlendítések közepette, önfeledten hirdetik a próféciát a felvilágosulatlanok között. Bármilyen ellenérvet helyettesíthet egy vesszőhiba pellengérre állítása, bármilyen kiváló komment romba dőlhet, ha a szerzője egybeírta, amit külön kell vagy különírta, amit egybe kell.

Az említett polcok persze úgy működnek, hogy onnan csak lefelé lehet nézni: mindenki azokat tekinti rossz helyesírónak, akik nála több hibát vétenek.

Ugyanígy van ez a sörökkel, borokkal, mindenféle itallal, sőt igazából bármilyen fogyasztási cikkel: az én preferenciáimtól lefelé kezdődik a kommersz.

Elbűvölő élmény volt látni, hogy a közelmúltban az internet népe hogy forrongott Kunhalmi Ágnes „folytani”-ja miatt. Csak úgy ömlött az intellektuális arisztokratizmus a felfeszített csatornafedőkből. Kékvérű nyárspolgárok koccintottak eltartott kisujjal, kannás borral a kézben, emberek tömegei kapták meg a bizonyságot arról, hogy ezek tényleg a legrosszabbak, ennél már tényleg nincs lejjebb, ezek akarnak kormányt váltani, satöbbi, satöbbi.

Pedig – és most tényleg orwelli terminológiával élek – ezeknek a proliknak éppen azt a tanulságot kellett volna levonniuk anyagi és kulturális elnyomatásukból, hogy ilyesmi alapján nem minősítünk senkit, mert se sportértéke, se relevanciája nincs. Ortográfiailag és stilisztikailag egyaránt alacsony szintű kommentek sokaságába botlottam, amelyek a Kunhalmi kezében tartott táblán élcelődtek. Bár ne lenne minden marxista per definitionem materialista, akkor tudnák, hogy a szellemi térben lezajlott egy kicsike forradalom. Ezt ezúton is köszönjük a szocialista pártnak.