Hangszerek helyett melankólia, gitár helyett elektronika – Bring Me The Horizon: amo (2019)

Képzelje el mindenki, hogy van egy jó zenekara. Egy olyan, ami az elején elindul egy nagyon üvöltözős, metalcore (dallamos énekrészek, majd pörgősebb ütemek, hörgéssel és/vagy tiszta énekkel keverve) bandaként, sorra jönnek ki az olyan lemezek, amiken bitang tételek szerepelnek, és kellő magassággal megtámogatott scream-ek is. Majd ez a zenekar elkezd szépen lassan lágyabb metálra váltani, végül pedig csavarnak egy nagyot a stílushatározón, bedobnak egy pop-rock lemezt, majd a legújabb lemezre sem az online oldalak, sem a kritikusok nem tudják a választ. Én meg talán nem is akarom.

A Bring Me The Horizon a tökéletes iskolapéldája a fent leírt zenekarnak. Persze nem az elsők a zenei palettán, akik ezt a receptet alkalmazzák, hiszen be is helyettesíthetnénk a név helyére – a műfajokat azért nyilván átírva – az Arctic Monkeyst, a Thirty Seconds To Marsot, vagy a Fall Out Boyt is. Nem mindegyikük esetében ugyanaz a végkifejlet, hiszen minden zenekar más és más. Viszont azért nem lehet a BMTH lemezére azt mondani, amit az egyszeri metál-arc mondana a harmadik sör után a kocsma sarkában. Segítek: mindenféle végterméknek elhordani a zenekart, a tagokat, az édesanyjukat a legősibb mesterséget űzőként aposztrofálva.

Mert az amo nem lett rossz album. Vagyis rossz album lett az egyik oldalról nézve. A másikról pedig egy nagyon merész elektronikus rock-metál keverék lett, ami azért jó, mert próbál kísérletezni.

 

A fotó forrása: allpunkedup.com

 

Nos, a kérdés csak az, hogy milyen mértékben teszi ezt. Mert a mostani lemezt megelőző That’s The Spirit egy tipikus pop-rock album, picit több gitárral, vele szemben az amo inkább egy EDM-pop-metál-egyveleg.

Ebben nem érdemes keresni a mélyebbre hangolt gitárokat.

 

Vagyis meg lehet próbálni, de nagyon a háttérben maszatolnak. Az albumot nyitó i apologise if you feel something című dal már ezt hivatott képviselni. Bár a legelső kislemeznek bemutatott MANTRA ugyan mutat némi, hangsúlyozom némi régi BMTH hatást is – ezt a dal második felében lévő üvöltésnek tudom be – lehet érezni, hogy ez már rég nem az, amit korábban csináltak a brit srácok. Bár várható volt, hogy nem fogják újra kiadni a Suicide Season vagy a Sempiternal című lemezeiket, ilyenkor mindig arcon csap egy kicsit a metálzene helyzete.

Főleg azután, miután másodszorra végighallgatva az amo-t sem találtam rajta talán kettőnél emlékezetesebb pillanatot.

Az egyiket már említettem, a második MANTRA és az ötödik a wonderful life című szerzemények voltak. Ezekben van gitár, van lendület is, a dobcucc sem elektronikus benne, tuc-tuc ütemek sem helyettesítik a basszusgitárt. Nem szeretném kiemelni a többi számot az anyagról, mert annyira semmilyen a maradék tizenegy tétel, hogy egyenként nem lenne értelme bemutatni őket. Vannak jobb, elektronikusabb alapú dalok, mint például a medicine, vagy a heavy metal. A gitár nem csak ebben a két dalban domináns, hiszen ott van például a sugar honey ice & tea is. Ezt hallgatva csodálkozhatnak az elektronika-hívők, hogy mi ez a maszatolás, ez a nem éppen csípőrázó ütem.

Ha azt nézzük, hogy milyen pop lemeznek az amo, azt mondanám, hogy rossz. Ha azt nézzük, milyen kísérletező lemeznek, azt mondanám, hogy egész jó, és merész. Talán meg is hallgatnám néhanapján. De az összképet nézve csak az albumon szereplő két teljesen jelentéktelen dalcímmel tudom illetni a Bring Me The Horizon idei munkáját: ouch, i don’t know what to say.