Hamis emlékek

Emlékeink személyiségünk szerves részét képezik, alakítják életünket. Segítségükkel hozunk döntéseket, ítélünk meg embereket és helyzeteket. A közös emlékek kapcsolatot teremtenek köztünk és mások között. Bosszúsak vagyunk, ha elfelejtünk valamit, de vajon észrevesszük-e egyáltalán, ha emlékszünk valamire, ami nem is történt meg velünk? Felismerjük-e a hamis emlékeket?
Barátokkal vagy családi körben szeretjük felidézni a közös emlékeket, újra és újra elmesélni a vicces, izgalmas, vagy épp szomorú történeteket. De néha különbözőképpen emlékszünk ugyanarra az eseményre. Emlékszünk, hogy egy barátunk ott volt a partin, de ő állítja, hogy az lehetetlen, mert aznap otthon feküdt influenzásan. Vagy annyiszor hallottunk már egy történetet, hogy úgy emlékszünk, magunk is átéltük. Biztosak vagyunk benne, hogy emlékszünk rá, amikor két éves korunkban beszorult a fejünk a mászóka rácsai közé, mert szüleink már százszor elmesélték. 
 
Amíg a legtöbb hamis emléket fel sem ismerjük, vagy eléggé ártalmatlannak tartjuk őket ahhoz, hogy ne foglalkozzunk velük, vannak helyzetek, amikor egy-egy tévesen felidézett esemény életeket tehet tönkre. Elizabeth Loftus pszichológus, a hamis emlékek szakértője George Franklin esete kapcsán kezdett el komolyabban foglalkozni az elnyomott, majd előhívott emlékek megbízhatóságával. 1990-ben Eileen Franklin felhívta a rendőrséget és részletekbe menően mesélte el, hogy nyolc éves korában szemtanúja volt, ahogy édesapja, George Franklin, megölte egy osztálytársát. Saját beszámolója szerint az emléket, traumatikus volta miatt korábban elnyomta és csak most, két évtized elteltével bukkant fel emlékezetében. Eileen vallomása után a rendőrség újra megnyitotta Susan Nason meggyilkolásának húsz éve megoldatlan ügyét. George Franklint letartóztatták és elítélték gyilkosságért, annak ellenére, hogy lánya tanúvallomásán kívül nem találtak más bizonyítékot bűnösségére. Eileen beszámolójával szemben csak akkor kezdtek el kételkedni, amikor többször is megváltoztatta részleteit. George Franklin ártatlanságát hat évvel letartóztatása után sikerült bizonyítani, és végül szabadon távozhatott a börtönből. Loftus szerint ez az ügy is azt jelzi, hogy az igazságszolgáltatás, különösen az USA-ban túlságosan is bízik a szemtanúk vallomásában. A tanúk nem szándékosan hazudnak, de emlékeik előhívása során kiegészítik azokat olyan részletekkel, amik az esemény előttről, vagy utánról származnak, vagy olyanokkal, amiket csak utólag tudtak meg az újságból, televízióból. Ahogy próbálják értelmezni a történteket, ezeket az új információkat beleépítik az eredeti emlékbe. 
 
A szavak befolyása
 
1974-ben  Elizabeth Loftus és John C. Palmer egyetemistákon végzett kísérletében vizsgálta, hogy a feltett kérdések hogyan befolyásolják az emlékezetet. A résztvevők megnéztek egy pár másodperces filmet egy autóbalesetről, majd egy kérdőíven válaszoltak kérdésekre a látottakkal kapcsolatban. Az egyik kérdésnél a résztvevőknek meg kellett becsülniük a két autó sebességét, amikor egymásnak ütköztek. A résztvevők egyik csoportja jóval nagyobbnak gondolta a kocsik sebességét, mint a másik, annak ellenére, hogy mindenki ugyanazt a felvételt látta. A két csoport között egyetlen különbség volt: egy szó eltért a sebességre vonatkozó kérdésben. Akik a „Körülbelül milyen gyorsan mentek a kocsik, amikor egymásnak ütköztek?” kérdést kapták, kisebb sebességet becsültek, mint azok, akik a „Körülbelül milyen gyorsan mentek a kocsik, amikor egymásnak rohantak?” kérdésre válaszoltak. Egy másik kísérletben a vizsgálati személyek más-más sebességet becsültek, attól függően, hogy a kutatók az „ütköztek” helyett a „rohantak”, „koccantak”, „csapódtak”, vagy más hasonló szót használtak. Azok a résztvevők, akik a nagyobb sebességet sugalló szót olvasták, később úgy emlékeztek, üvegszilánkokat is láttak a baleset helyszínén, pedig törött üveg nem szerepelt a filmben. 
 
 
Elveszve a bevásárlóközpontban
 
 
Az „Elveszve a bevásárlóközpontban” nevű kísérletben Elizabeth Loftus, Jim Coan és Jacqueline Pickrell azt vizsgálták, hogy lehetséges-e sugallatokkal hamis emléket ültetni emberek agyába. A kísérlet során 24 résztvevő négy történetet olvasott el a saját gyerekkoráról, amiket családtagjaik írtak le. A négy történet közül az egyiket valójában a kutatók írták. Ebben a történetben az állt, hogy a résztvevő körülbelül öt éves korában hosszabb időre elveszett egy bevásárlóközpontban, majd egy idős személy segített megtalálni a családját. A történetbe olyan valódi bevásárlásokon alapuló részleteket is belefoglaltak, mint a bevásárlóközpont neve, ahova a résztvevő és családja járt vásárolni, illetve a családtagok, akikkel általában együtt mentek. Ezeket a részleteket a kutatók a rokonoktól kérdezték meg. A történetek elolvasása után a kísérleti személyeknek le kellett írniuk, mire emlékeznek ezekből az eseményekből, majd két interjún vettek részt. A résztvevők 25 százaléka állította, hogy emlékszik a hamis eseményre, de beszámolójuk homályosabb és rövidebb volt, mint a valódiakról. Amikor a kísérlet végén a kutatók elárulták a résztvevőknek, hogy a négy emlék közül egy hamis, a 24 személy közül öten sorolták a bevásárlóközpontról szóló emléket a valódiak közé és jelöltek meg egy másik, valódi emléket hamisként. Loftus szerint ez a kísérlet azt bizonyítja, hogy lehetséges hamis emléket kreálni, ha kitalált eseményt (elveszni a bevásárlóközpontban) valódi emlékhez (bevásárlás a családdal) kapcsolunk.
 
 
Főtt tojás 
 
Loftus szerint a táplálkozási szokásaink meglepően könnyen manipulálhatók emlékekkel. Egyik kísérletben 366 egyetemistával töltettek ki egy kérdőívet a gyerekkori étkezési szokásaikról. Egy héttel később a résztvevőknek megmutatták a számítógép által generált étkezési profiljukat, ami tartalmazott egy hamis állítást arról, hogy az illető korábban megbetegedett főtt tojástól vagy savanyú uborkától. Több mint a résztvevők 25 százaléka „emlékezett” úgy, hogy rosszul lett tojástól vagy uborkától. Ezután az egyetemisták egy kérdőívet töltöttek ki arról, hogy grill-partin milyen ételeket ennének. Azok, akik elhitték a hamis állítást, inkább elkerülték a tojást és a savanyú uborkát. Ugyanez a kísérlet chipsszel már nem működött. A résztvevők ugyan elhitték, hogy gyerekkorukban megbetegedtek tőle, de a chipset továbbra is szívesen fogyasztották…
 
Mandela-effektus
 
Megesik, hogy többen is osztoznak ugyanazon a hamis emléken. Például számos ember állítja, hogy a Berenstain Bears című gyerekkönyv sorozat valamikor Berensteinnek volt írva, vagy hogy a Froot Loops nevű gabonapehely korábban Fruit Loops volt. Sokan emlékeznek egy Shazaam című filmre, Sinbad amerikai komédiással a főszerepben, a furcsaság csak az, hogy ez a film nem létezik. De az is megeshet, hogy összekeverik a Kazaam című filmmel Shaquille O’Neal főszereplésével. Magát a Mandela-effektus elnevezést Fiona Broome találta ki, Nelson Mandela halálára utalva. Meglepően sokan állították, hogy Mandela a ’80-as években halt meg, nem 2013-ban. Egyesek azt mondják, tisztán emlékeznek, hogy temetését közvetítették a televízióban és felesége gyászbeszédet is mondott. Fiona Broome szerint ezek az eltérések a valóságtól nem a kollektív hamis emlékezetnek, hanem párhuzamos univerzumok találkozásának köszönhetőek. Akár a párhuzamos univerzum magyarázatot, akár a kollektív hamis emlékezetet fogadjuk el, a Mandela-effektus mindenképp izgalmas jelenség.      
 
 
A hamis emlékek jelentősége
 
A hamis emlékek kutatásának haszna jelenleg az igazságszolgáltatásban a leglátványosabb. Loftus kutatásának hála. Az USA-ban egy projekt keretében háromszáz ártatlanul elítélt személyről gyűjtöttek információt, akik tíz, húsz, harminc évet töltöttek börtönben, háromnegyedük azért, mert a szemtanúk hibásan emlékeztek. Végül DNS-teszt igazolta ártatlanságukat. 
Az igazságszolgáltatás mellett a hamis emlékeket Loftus a táplálkozási rendellenességek és különböző addikciók kezelésére alkalmazná. Bár a hamis emlékek beültetése javíthatna egyesek életminőségén, etika terén valóságos aknamező. Szóval még nem várhatunk depresszióra felírt hamis emlékeket a napos tengerpartról, de legalább ha napsütésre emlékszünk, (majdnem) biztosak lehetünk benne, hogy a saját emlékünk.