Ha kellemetlenül akarod érezni magad…

Egyértelmű, hogy Nemes László új filmjét, a Napszálltát a Saul fia után már csak hivatalból is meg kell nézni. A két alkotás közötti kis túlzással kísértetiesnek is mondható hasonlóságok sorában az első a filmek (szakmai) sikere. A Napszállta ugyanis nemhogy huszonnégy év után az első meghívott magyar alkotás a Velencei Filmfesztiválon, de a nemzetközi filmkritikusok szövetsége, a FIPRESCI a legjobb filmnek járó díjjal is jutalmazta. Ez talán nem is olyan meglepő, tekintve, hogy a szakmai háttérmunkások „kontroll cé kontroll vé”-vel a Saul fiából lettek átemelve. Na de mi újat is tud ez a film?
 
A címnek már első hallásra van egy negatív, amolyan „véget érős”, feszült kicsengése, ami az egész alkotást meghatározza. A kritikák nagy részében az olvasható, hogy a Napszállta alapvetően unalmas, nem más, mint két kidobott óra az életedből. Ezzel viszont nem értek egyet, hiszen a film képes egész idő alatt fenntartani a kezdeti feszültséget és ebből adódóan a figyelmet is.
Merthogy valóban nagyon kell figyelni és még így is előfordul, hogy azt érzed, elvesztetted a fonalat. Nem mindig tudtam eldönteni, hogy itt most tulajdonképpen én kalandoztam el vagy egyszerűen a cselekmény érthetetlen és kusza.
 
A katyvaszt/zűrzavart szándékosan készítette a rendező, ez világos. A kérdés inkább az, hogy elérte-e célját ez a megoldás. Tud-e annyi plusz érzelmi töltetet, látens tartalmat adni a két órán keresztül uralkodó káosz, ami a történet világos vonalvezetésének hiányát kompenzálja? Jó kérdés. Az első impresszióm az, hogy igen. Bár nem tagadom, valószínűleg komfortosabban éreztem volna magam, ha valamivel átláthatóbb a cselekmény – még ha nem is ez a film leglényegesebb aspektusa.
A forgatókönyvíró trió mentségére megjegyzem azért, valamiféle történetváz mégiscsak van: az 1900-as évek elejének Budapestjén járunk, Leiter Írisz a világhírű Leiter Kalapszalonban próbál munkát vállalni, így tisztelegve szülei emléke előtt, akiket valamilyen néző által ismeretlen oknál fogva kisemmiztek és megöltek. A Leiter Szalonban töltött idő során fény derül egy ezidáig eltitkolt testvérre, gyilkosságok sorára és valamiféle fura összeesküvésre, aminek a felbujtóiról és pontos körülményeiről a néző mit sem tud.
 
Ez egy másik fontos karakterjegye a Napszálltának: fogalmad sincs semmiről, de még az alap szerepleosztásról sem: nem tudod, ki a jó és ki a rossz. Számos pillanat van azonban, amikor „aha-élményt” tapasztalhatsz. Azt hiszed, most megértetted, most elkaptad a történet fonalát, tetőpotját, aztán rövidesen kiderül, hogy nagyon nem. Mindig változik egy kicsit a nézőpont, fordul a kocka, ami arra pont elég, hogy arról, akit egy hétpróbás gazembernek hittél, kiderüljön, hogy jófiú, majd újra bebizonyosodjon, hogy mégsem. A végére pedig már egyáltalán nincs ötleted azzal kapcsolatban, ki melyik oldalon áll. Talán ez az az elem a nehezen követhetőség mellett, ami leginkább fenntartja a feszültséget egész idő alatt. Továbbá hozzájárul ahhoz is, hogy mindent viszonylagosnak láss és felismerd, hogy igazán ártatlan szereplő nincs a történetben. Meg úgy amúgy az életben sem – csak hogy valami extra nagy közhely is helyet kapjon jelen elemzésben és elpszichologizáljuk egy kicsit a film mondanivalóját.
 
Ebben a jó-rossz dilemmában egyébként Írisz állítólagos testvérének, Leiter Kálmánnak a személyisége a legizgalmasabb. Ki ő tulajdonképpen? Egy magyar Robin Hood, aki síkra száll az elesettek jogaiért vagy egy elborult elméjű sorozatgyilkos? Esetleg egy mítosz, csupán egy fiktív, szerethető rosszfiúideál?
 
(Művészien) kusza cselekmény: pipa, a feszültség folyamatos fenntartása: pipa. Ami pedig ebből az egészből egy fogyasztható dolgot főz, az nem más, mint a kivitelezés, aminek elhanyagolhatatlan eleme a meggyőző színészi játék. A főszereplő Leiter Íriszt alakító Jakab Juli arcjátéka volt a film legjobb alakítása. Ennek megfigyelésére volt idő bőven, hiszen a Saul fiából is ismeretes premier plánokból és ansnittekből most sem volt hiány. Ezek mennyisége mintha kissé túltolt lett volna, ám mondhatjuk, hogy mindezek Nemes László művészi allűrjéhez tartoznak. Ebben a minőségben pedig megbocsáthatók. 
           
Mindent összevetve azt mondanám, a Napszállta nem az az alkotás, ami a moziból kilépve kellemes érzésekkel tölt el. Sőt, ez valami olyasmi, amitől kifejezetten kellemetlenül érzed magad, azaz hatással van rád. Egy jó filmtől pedig azt hiszem, nem kell többet várni.