Ha kell az X…

 

„Alapvetően az a ház, amit fel lehet gyújtani, az a mi közös házunk, és hogyha megmérgezzük magunkat, akkor közösségileg mérgezzük meg magunkat, és egyetlen egy kibúvási lehetőség van; az a létmód váltás.” – ezekkel a szavakkal vezette be prezentációját tavaly novemberben az Ökopolisz alapítvány által megrendezett pécsi konferencián Bencsik János, volt klíma- és energiaügyi államtitkár. Előadásában az atomenergia kérdéséről beszélt, de emellett szót ejtett a legfenyegetőbb globális környezeti kihívásokról is, amelyek egyre jobban befolyásolják életünket, ha jobban tetszik, pénztárcánkat.

Ha egy minden tekintetben élhető világot szeretnénk utódainkra hagyni, ahhoz cselekednünk kell, hiszen így is már 30 év csúszásban vagyunk. A Római Klub a ’80-as évek közepére kvalifikálta azt a pontot, amikor az emberiség átlépte a rendelkezésére álló erőforrások mértékét. Magyarán szólva, ma a túllövés állapotában vagyunk, több élelmiszert, több energiát, több nyersanyagot fogyasztunk, mint amennyi rendelkezésünkre állna. Így a jövő generációja elől vesszük el a javakat, s emellett egy ökológiai katasztrófa felé robogunk.

Ahhoz, hogy megállítsuk ezt a folyamatot, soha nem látott politikai paradigmaváltásra is szükség van. Ideális körülmények között, ha egy (új) politikai erő versenyképes színekben szeretné magát feltűntetni a választók előtt, akkor ahhoz tennie is kellene, ugyanis nem lesznek elegendőek a retorikai szójátékok. Felnövekvőben van egy fiatal, önmagáért kiálló és a környezetére egyre jobban odafigyelő generáció. De természetesen nem általánosíthatunk, hogy minden egyes 18 és 29 év közötti választópolgárnak ugyanazok az értékek és erkölcsi normák a legfontosabbak.

A zöld gondolatok Magyarországon is egyre többekhez jutnak el, igaz, még nem oly mértékben, mint Európa szerte. Bár ez nem is várható el attól a magyar társadalomtól, amely végre magáévá tudhatja a rendszerváltozás előtt hőn áhított fogyasztási vágyat, és amely a feudális és kapitalista struktúra vegyes maszlagában keresi saját helyét.

A hazai zöldülési tendenciát felemás hitelességgel tükrözi az elmúlt húsz év. Míg a környezetvédő, zöld civil szervezetek formálisan a fejlődés útjára léptek, addig társadalmi igényük alábbhagyott, politikai súlyuk leértékelődött. Ez a trend az akkori rezsimek akaratának és egy önálló, a cél iránt elkötelezett politikai erő hiányának volt köszönhető. 2009-ben azonban komoly változás történt, amely bebizonyította, hogy a Föld szennyezéséből adódó gondokhoz való hozzáállás igenis lehet más.

Az elhatalmasodó ökológiai és környezeti problémákra adott valós válaszok és reakciók lehetnek azok a kulcsfontosságú elemek egy-egy párt programjában és munkájában, amelyek jelentős mennyiségű (többlet)szavazatot, támogatottságot és szimpátiát hozhatnak az addigi mediánszavazóktól is.

Milyen energiaforrásokra alapozza az ország vagy a város szükségletét? Milyen pályázati eszközökkel és milyen minőségű jogalkotással igazítja ki a gazdaságot? Hogyan viszonyul az üvegházhatású gázkibocsátáshoz, stabilizáláshoz? Milyen intézkedéseket tesz a biodiverzitás megőrzése és a fogyasztás visszafogása érdekében? Hogyan integrálja a fenntarthatóság elvét az oktatásba?

Az idő előrehaladtával a pártoknak, ha más nem kényszerből, egy minden társadalmi csoportot bevonó, markáns, zöld vonalat is bele kell építeniük a politikájukba. Az a párt fog rengeteg X-et bezsebelni, amelyik a leghatásosabb figyelemfelkeltő retorikával bír. A legjobb persze az volna, ha nem csak a szavak lennének hangzatosak, de emellett komolyan foglalkoznának a változó éghajlat, valamint a környezeti degradáció okozta szélsőséges kihívásokkal.