„Ha gyakoroljuk a szeretet képességét, (…) talán egyszer majd fölöslegessé válhat a pszichiáter” – in memoriam dr. Stark András

2017. december 9-én, 69 éves korában váratlanul elhunyt dr. Stark András pszichiáter, pszichoterapeuta, a Baranya Megyei Kórház Mentálhigiénés Intézetének volt intézetvezető főorvosa, Pécs kulturális életének központi szereplője. András emellett a PTE oktatója is volt, évtizedek óta segítette a leendő orvosok és pszichológusok fejlődését. Éppen ezért a gyászban való személyes érintettségünk kihagyhatatlan eleme a következő soroknak.
 
A címben idézett mondatot dr. Stark András nyilatkozta évekkel ezelőtt a Jelenkornak. Azt hiszem, csak egy nem mindennapi ember képes ennyire helyén kezelni saját szakmai identitását és ilyet mondani a pszichiátriáról, amire feltette az életét. Dr. Stark András ugyanis hivatásának kiemelkedő művelője volt. A gimnázium után a rendezői pálya, illetve a pszichológia felé kacsintgatott, ám mégis az orvoskaron kötött ki. Rövidesen rájött, a szociálpszichológia érdekli leginkább, ám akkoriban ilyen tudományterület Magyarországon gyakorlatilag még nem létezett. Egész életében jellemző volt rá egyébként, hogy olyasmivel akart foglalkozni, amivel kevesen. A szakosodásra már egyértelművé vált, a pszichiátria az egyetlen lehetősége arra, hogy megtalálja magát az orvosi hivatásban. Ezt követően minden korábbi érdeklődését a terápiás munkába sűrítve dolgozott.
Kutatta a filmművészet és a pszichoterápia kapcsolatát, évtizedeken át vezetett filmklubot az Apolló Moziban, számos tanulmányt írt és megszervezte Pécsett az I. Pszichoanalítikus Filmkonferenciát. Meggyőződése volt, hogy az álom és a film között kapcsolat van, és hogy a film művészeti nyelve áll legközelebb a tudattalanhoz. Célja volt egy olyan pszichoterápiás módszer kidolgozása, ami gyors, és ebből adódóan viszonylag olcsó segítséget nyújt az embereknek. Éppen ezért az 1993-ban megalakuló DREAM (Dinamikus Rövidterápiás Egyesület és Alkotó Műhely), melynek irányelvei Andráséval megegyeztek, egyik alapítója volt. Az elhunyt pszichiáter a magyar pszichoterápia „Pécsi Iskolájaként” fémjelzett testület örökös tiszteletbeli elnöke. Terapeutaként pedig leendő pszichológusoknak tartott önismereti álomelemzéssel kapcsolatos alkalmakat. Mindig hangsúlyozta, identitásának fontos eleme, hogy a holokauszt után született első zsidó generáció tagja. Foglalkozott a zsidó traumák és azok filmes megjelenítésének kutatásával is. 1989 óta pedig a pécsi Zsidó Hitközség alelnöke volt.
 
Számos szakmai társasági tagsága mellett 1998-tól például a Magyar Pszichiátriai Társaság alelnöke volt, valamint díjak is jelzik munkásságának értékét: Steinmetz Endre-díj, Róna Borbála Emlékérem, a Mentálhigiénés Programiroda 3. évezredért díja, csak néhányat említve.
 
Ami a közelmúltat illeti, András az utóbbi években a Bizalom Magán Pszichoterápiás Központ terapeutájaként dolgozott, oktatott a PTE-n és az idén szeptemberben megrendezett I. Pécsi Zsidó Kulturális Fesztivál szervezőjeként városunk társadalmi vérkeringésének is aktív résztvevője volt. Láthatjuk, András mindvégig intenzíven tevékenykedett. Talán éppen ezért annyira sokkoló és fájdalmas a halálhír.
 
Közhelyes lenne azt írni, hogy egy ember értékét az határozza meg, mekkora űrt hagy maga után. A tragédiáról tudósító cikkeket olvasva és még inkább András Facebook-falát végigpörgetve azonban az az érzésem támadt, hogy nagy igazság rejlik ebben a közhelyben. Barátok, volt tanítványok, munkatársak búcsúznak tőle, legtöbben egy-egy meghatározó közös emléket felelevenítve. Mi, akik személyesen nem ismertük őt, képet kaphatunk róla már akkor is, ha csak az egyik bejegyzés egyetlen, a pszichiáter tanítványaihoz intézett szavait idéző mondatát olvassuk is: „Egy dolgot sose felejtsenek el: a pszichiátria nem ér semmit szeretet nélkül”.
 
Itt érkezünk el ahhoz a ponthoz, ahol azt kell mondanom, nem értek egyet az elhunyt pszichoterapeuta címben idézett véleményével. Tanulmányozva dr. Stark András munkásságát és betekintve magánéletének néhány epizódjába olyan embert látok, aki csendben és a legnagyobb természetességgel tette a dolgát. Olyan embert, akivel az egyetem, a kórház vagy a magánrendelő falain kívül összefuthattunk színházban vagy dzsesszkoncerten és beszélgethettünk akár receptekről is, hiszen András a gasztronómia szerelmese volt. Mindezek alapján biztonsággal merem kijelenteni, hogy egy ilyen pszichiáter, egy ilyen (szak)ember sosem válhat kikerülhetővé, még kevésbé fölöslegessé.
 
Nyugodjon békében!