Grindelwald bűntettei – avagy hogyan húzzunk le egy újabb bőrt a Harry Potterről

Göthe Salmander és mágikus állatkertje november 15-én ismét felkerekedtek, hogy bevezessenek bennünket a varázsvilág eddig ismeretlen történelmének egy újabb szeletébe. 
 
A sorozat első része különösebben nem tett rám mély benyomást, ennek ellenére az új film miatt mégiscsak bujkált bennem némi izgatottág, mivel a történettel kapcsolatos előzetes hírek sokat ígértek. Az már régóta köztudott volt, hogy ezúttal Göthe és csipetcsapata mellett ismét találkozni fogunk a varázslók varázslójával, az ifjú Dumbledore-ral és természetesen hajdani jó barátjával, Gellert Grindelwalddal is. Ez pedig talán bőven elég indok arra, hogy bármelyik Harry Potter-rajongó izgatott legyen egy picit a film miatt. A kérdés az, hogy a Grindelwald bűntettei vajon érdemes-e a rajongók bizalmára? 
 
A történet kezdetén Londonban járunk, Göthe keservesen, ám sikertelenül küzd, hogy visszakapja a kiutazási engedélyét, mivel szívesen viszontlátná Tinát és Dumbledore párizsi felkérésének is szeretne eleget tenni. Hősünk azonban egészen addig nem hajlandó külföldre utazni és ezzel megszegni a varázsvilág törvényeit, ameddig Queenie és Jacob jóvoltából fel nem fedezi, hogy Tina Goldstein is Párizsban tartózkodik, ráadásul még egy új udvarlója is akadt. Göthe ekkor mindent hátrahagyva útra kel kedvenc magnixunk társaságában, hogy Párizsban újraegyesülhessenek a Goldstein nővérekkel. Míg hőseinket lefoglalja, hogy a saját szerelmi drámájukban dagonyázzanak, addig Grindelwald sem tétlenkedik, követőket toboroz és azon tüsténkedik, hogy egy újabb csatába rántsa a varázsvilágot.
A film elsőre igen élvezhető és szórakoztató, a soundtrack hangulatos, a képi világ pedig rendkívül látványos. Talán egyik Harry Potter-filmben sem sikerült ennyire hitelesen és magával ragadóan megjeleníteni a muglik szférájában megbúvó mágikus világot. A látványvilágból megértjük azt is, hogy a Legendás állatok-sorozat már egyáltalán nem a fiatalabb korosztálynak szánt mű, hiszen sokkal komorabb és rémisztőbb, mint elődei. A Harry Potter-generáció felnőtt és ezzel együtt a Harry Potter univerzuma is a felnőttkorba lépett.
 
Bár a sorozat első részét a mellékszereplők és a kisdedsémára rájátszó mágikus teremtmények vitték a hátukon, az új filmben a varázslények jelentősen kevesebb szerephez jutottak – ez persze nem akadályozta meg a furkászokat abban, hogy gazdájuktól ismételten elbitorolják a rivaldafényt, amikor csak esélyük adódott erre. Azonban nem csak a legendás lények hiánya okozhatott tátongó űrt keblünkben, ugyanis a kesze-kusza és eseményekkel túlzsúfolt történet oltárán a szerzők feláldozták a szereplőknek azt a kedves báját is, amellyel korábban sikeresen hódították meg nézők százezreinek a szívét. A karaktereknek ezt a fajta leépítését talán csak főhősünk úszta meg.
 
A film alapvető hibája, hogy túl sok szereplőt és túl sok történetszálat próbál behozni – hiszen Leta Lestrange-t és a Salmander-fivérek konfliktusokkal terhelt kapcsolatát ez idáig még csak nem is említettem. Ez az információtömeg, amit a film próbál a nézők fejébe pumpálni, a Harry Potter-könyvek világában, hétszáz oldalban kifejtve talán működne, de egy két óra tizenöt perces film egyszerűen kevés ahhoz, hogy a nézők kíváncsiságát kielégítse, így pedig gyakran az az érzésünk támadhat, hogy a szálak kuszák és elnagyoltak a szereplőkkel és motivációikkal egyetemben. 
 
Mindent összevetve a Legendás állatok sorozat legújabb tagja kellemes délutáni, esti kikapcsolódást jelenthet bárkinek. A történet minden hibája ellenére izgalmas és érdekfeszítő, a Roxfort viszontlátása pedig szívmelengető élmény lehet bármelyik Harry Potter-rajongó számára, ráadásul a film végén olyan információk látnak napvilágot, amelyek tükrében nehéz lesz nem tűkön ülve várni a következő részt.