Futballünnep orosz módra

Vasárnap a Franciaország-Horvátország találkozóval véget ért a 2018-as labdarúgó-világbajnokság, hatalmas űrt hagyva ezzel szinte minden foci rajongó szívében. Hiszen hiába kezdődnek meg lassan az európai top bajnokságok, hiába láthatjuk hétről hétre a különböző válogatottak sztárjait saját klubcsapataik mezeiben, a hamisítatlan vb-hangulat semmivel nem pótolható és nem is lesz pótolható soha. 
 
E sajátos miliő legalapvetőbb oka nyilvánvalóan az, hogy a pályákon nemzeti válogatottak feszülnek egymásnak. Habár már rég nem a nemzethez való kötődés adja az emberek többségének a fő identitásképző erőt, aligha van olyan szurkoló a képernyők előtt, akinek nem borsózik a háta, mikor több ezer honfitársa önkívületi állapotban harsogja a himnuszt a meccsek kezdete előtt. Ezért van az, hogy az átlag magyar szurkoló rezignáltan veszi tudomásul évről-évre klubcsapataink szégyenletes teljesítményét a nemzetközi kupaporondon, de az 1986-os utolsó vb-részvételhez kötődő nosztalgikus érzés még azokban is megvan, akik még nem is éltek akkoriban. De talán még nagyobb lehetett a csalódottság Olaszországban, vagy éppen Hollandiában, akik jelenkori futball nagyhatalomként sem tudták kvalifikálni magukat a 2018-as oroszországi tornára. Ellenben katartikus öröm szállta meg az alig több mint 3 millió lakosú Panamát, aki története során először tudott kijutni egy labdarúgó-világbajnokságra, aminek örömére az apró karibi államban az utolsó selejtező mérkőzés másnapjára munkaszüneti napot rendeltek el.
A világbajnokságok sajátos hangulatához annak sokszínűsége is hozzájárul. Tény és való, hogy soha nem a legjobb 32 válogatott szerepel az adott tornán, hiszen a részvételi helyek elosztásában – arányosan ugyan –, de minden kontinens részesül. Így lehettek az oroszországi torna üde színfoltjai az elképesztően szervezetten és taktikusan játszó japánok, akik a nyolcaddöntőben majdnem megfricskázták a későbbi bronzérmes Belgiumot, és akiknek szurkolói a szenegáli drukkerekkel együtt szedték össze a szemetet  a stadionban saját csapataik mérkőzése után. Továbbá kiemelném személyes kedvencemet is, Peru válogatottját, akik a dél-amerikai zóna papíron leggyengébb csapataként érkeztek a világbajnokságra, de megalkuvást nem tűrő és őszinte futballjukkal rengeteg semleges szurkoló szívét elnyerték. Ez az őszinte játék azonban még számos további válogatott vesztét okozta. A 2018-as labdarúgó-világbajnokság csak tovább erősítette azt a tendenciát, hogy a kevésbé szemet gyönyörködtető, de szervezett futball sokkal kifizetődőbb az eredményesség szempontjából. Mivel a válogatottak a klubcsapatokhoz képest kevesebbet készülnek, edzenek együtt, a különbségek kevésbé jönnek ki a jobb és kevésbé jó képességű válogatottak között. Továbbá a torna rövidsége, az alacsony mérkőzésszám, a kevés hibalehetőség is a teher nélkül játszó, kisebb csapatok malmára hajthatja a vizet. 
 
 Ennek következtében a 2018-as torna nem szűkölködött a meglepetésekben, gondoljunk csak Németország csoportkörös, vagy éppen Spanyolország nyolcaddöntős búcsújára. Persze nem mehetünk el szó nélkül Horvátország bravúros teljesítménye mellett sem, akik történetük során először jutottak el egy foci vb döntőjéig. A Jules-Rimet kupát azonban a francia gárda vehette át, akik a torna egésze  alatt kiegyensúlyozottan és rendkívül szervezetten játszottak, megspékelve néhány kiváló egyéni teljesítménnyel.
 
A 2018-as oroszországi labdarúgó-világbajnoksággal egy korszak lezárult. A 2022-es katari tornát már november végétől december közepéig fogják megrendezni, szakítva az eddigi hagyományokkal. Ez, és még számos további tényező is kérdéseket vethet fel a futball társadalomban a következő  világbajnokság kapcsán. Azonban kétségeink ne legyenek, 4 év múlva újra az egész világ vb-lázban fog égni.