Filmünnep 2006 - Első napok

Vegyes felhozatallal, de egyúttal kiugróan impozáns filmekkel nyitott a 2. Nemzetközi Filmünnep. Mielőtt belemélyedtünk volna a versenyfilmekbe, az ünnepélyes megnyitó mellett Jancsó Miklós szextetté bővült filmfolyamának legújabb Ede megevé ebédem címet viselő darabját tekinthettük meg, melyet az alkotók is elkísértek a pécsi premierre.

Hatásos önreflexióival, kamerakezelésével hangulatában felülmúlja a megelőző két (akár három) darabot, ám a kiaknázottnak érződő szerepeket többször olcsó poénokkal leplezni próbáló dialógusok gyakran az erőltetettség szintjéig puhulnak, újdonságot a még fesztelenebbül kezelt idő- és térhasználat valamint az abszurditás fokozása jelent.

A második nap az Urániában már teljes egészében a versenyfilmekről szólt. Sajnálatos, hogy kezdésnek a felhozatal talán leggyengébb filmjét választották, a Harcra fel! című észt versenydarabot, amely stílusjegyeiben legközelebb a Magyar vándorhoz áll, azonban Antall Nimród filmjéhez legalább lélekben vagy pusztán magyarságtudatból kötődni tudunk, míg a Harcra fel! középkori honfelszabadító története nemcsak butácska paródiává degradálódik, hanem fárasztó és némileg zavaros anekdotázásba is süllyed. Ilyen kiábrándult szellemben ültem aztán be Radoslav Spassov Ellopott szemek (bolgár versenyfilm) című művére, hogy aztán visszatérhessen belém az élet, hiszen szépen formált, jól átgondolt, képeiben remekül megkomponált filmet készített. A történet hitelesen ágyazódik be a nyolcvanas évek Bulgáriájának történelmébe, finoman ábrázolva a főhősök érzelmi életét, bukásaikat, közös tragédiájukat és lassú összefonódásukat. A nap megkoronázásaként az Ünnep egyik díj-gyanús darabja került a programba, Jana Cvitkovica Sírugrók (szlovén versenyfilm) című filmje. Egy szerethető család és annak közvetlen környezetében játszódó történet nem is nevezhető igazi történetnek, inkább sorsok azon alakulásának, ahol az életek éppen átfordulnak egy boldogabb, majd keserűbb pillanatba. A pusztán szórakoztatónak induló film emberi tragédiákhoz ér és mélységet ás magának. Befészkelődik a gondolatainkba hihetetlenül erős képeivel és karakteres szereplőivel, mi, nézők pedig beugrunk a kamerával a sírgödörbe- a szórakoztató humor értékes alkotássá tágul.

A szerdai program filmjei is többféle hangulatot festettek fel: a horvát (Bocs a Kung Fu-ért) és litván (Te vagy én) versenyfilmek a lassú, melankolikus, filozofáló kategóriába sorolhatók, míg a román (Iszonyú viszonyok) film különös viszonyokat próbál feldolgozni fiatalos hozzáállással, egyben mélyebbre is akar ásni a történetben szereplő vérfertőző és leszbikus szerelem (?) nyilvánosságkerülő érzései között. A botrányfilmnek aposztrofált alkotás valójában inkább félszeg próbálkozás arra, hogy éretlen fiatalok életén keresztül mutasson be tabunak számító emberi kapcsolatokat, melyekből hiányzik a mély érzelmi-intellektuális háttér. Ehelyett a film sűrű hálóján csak pillanatokra szűrődik át a szexualitás, brutalitás, halvány perverzitás. Este az Egy bolond százat csinál című magyar remake díszbemutatójára került sor. A közönség lényegesen kicserélődött, megjelentek a kamerák, TV-sek, és mit sem törődve a Filmünnep artmozis jellegével, másfajta szellemiség került előtérbe elfedve az ötletszegénységet, felkapott színészek és felhajtás mögé bújva.

Csütörtök kora délután viszont már üresen tátongott a nézőtér, a páholyban kényelmesen elfért az összes lelkes látogató. A napot a szlovák Napsütés földje nyitotta, középpontjában négy munka nélkül maradt férfival, akik tehetségükhöz és mentalitásukhoz mérten élhető életet próbálnak megvalósítani. A szereplők kritizálható magatartása azáltal válik szerethetővé, hogy tetteik mögött felfedezzük az örök küzdő szellemet, amely a legkeserűbb pillanatokban is képes felülkerekedni a reményvesztett lelkekben is. Másodikként a lengyel versenyfilmet vetítették A harmadik címmel. Kisiklott érzelmi életű gazdag párt hoz össze valamiféle isteni erő egy titokzatos idegennel, aki kapcsolatukat boldogabb irányba tereli. A darab akár Ozon filmje is lehetne mind képi világában, mind karaktereiben, nem beszélve az elmosott befejezésről, ami emlékeztet minket arra, hogy minden történet csak egy apró epizód az egészből és azt meg kell tanulnunk boldogan végigélni. Másik érzelmi végletet láthattunk a Zuhanásban (lett versenyfilm)- itt az érzelmi erő embereket nem a boldogságra vesz rá, ellenkezőleg, akár életük eldobására is-mindezt Tarr Bélát idéző néhol kínosan és szükségtelenül hosszú, akadozó beállításokban. A nap zárásaként Vecsernyés János második rendezését, az Emeletet láthattuk, egy titkos szervezet szürkésre festett vízióját, mely szervezet képtelen megbékélni felelősségével és feleslegességével, gyerekesnek tűnő játékait húsvér embereken teszteli le, nem kímélve életet, érzéseket és nem törődve a háttérben húzódó valódi okokkal. És vár még ránk két izgalmas nap…