Filmek két beadandó között

Lassan kezdjük felvenni a távoktatás ritmusát: a beadandó-hegyeket megmásztuk, s már a kurzusok útvesztőjében is nagyjából otthonosan mozgunk. Így épp itt az ideje, hogy lazításképp egy-egy filmet is megnézzünk, ezzel is bővítve a repertoárunkat. Igyekeztem olyan alkotásokat hozni, amik több műfajt is érintenek, így mindenki találhat olyat, ami az ízlésének megfelel. Egyelőre maradnék a kommerszebbnek nevezhető filmeknél, azonban ez nem jelenti azt, hogy minőségileg nem ütnék meg azt a szintet, amit egy igényes néző elvár. Nos, lássunk is neki a listának!

Testvérlövészek (2018)

Egy kis lövöldözés, fogmosás és egy furcsa piros sál: ez Jacques Audiard legújabb western filmje, melyben

a műfajra jellemző vonásokat csupán a mosdatlan, megállás nélkül hunyorító, fegyverével hencegő félalkoholista „kalaposhuszárok” szűkszavú diskurzusai idéznek.

A francia rendező mindent akar, csak azt nem, hogy első angol nyelvű moziját egyszerű vadnyugati vérengzős, hosszan szembenézős párbajfilmnek tekintse a nagyérdemű.

Kiszámíthatatlan cselekmény, végletekig sztereotíp karakterek, minden, ami képes az alkotást teljesen kifordítani, megtükrözni, és még azt is kitekerni a műfajból. Egyszóval ez a film egyszerre western és annak a paródiája.

A Sisters testvérek, akik bár vér szerint fivérek, név szerint nővérek, egy pillanat alatt magukkal ragadják a nézőt.

A keménykezű Charlie (Joaquin Phoenix) és a szentimentális Eli (John C. Reilly) összességében egy üdítő kalandtúrára visz minket, ami fordulatok tömkelegével bővelkedik.

Coco (2017)

Egyértelműen az utóbbi évek egyik legszerethetőbb animációs filmje, ami felrúgva a mesés kliséket, olyan érzelmi hullámvasútra csábítja a nézőt, amire akár többször is megváltja a jegyét. Első látásra úgy tűnhet, hogy a szintén zseniális Az élet könyvét nézzük, azonban a Pixar ezúttal egy erős, fordulatokkal tűzdelt sztorit alkotott.

A Coco-n évekig dolgoztak és amellett, hogy azon tanakodtak, miképp lehet a halált a mese köntösébe öltöztetni, az is cél volt, hogy bemutassák a mexikói kultúrát. A főszereplő Miguelt csupán a zene teszi boldoggá, azonban családja elítéli a muzsikának még a legkisebb apropóját is, így szigorúan vett értelemben az ő belső vívódását láthatjuk a mesében, persze egy gyermekdedebb viszonylatban.

És bár stílusában nem a felnőtteket idézi, mégis minden generáció kap belőle valamit.

Mondanivalója a megbocsátásról, a felelősségről és a család funkciójáról könnyfakasztó lehet.

1917 (2019)

A rendező, Sam Mendes 1917-be, a lótetemek közt vívott állóháború korába kalauzol minket, árkokon és tömegsírokon át. A film során testközelből érezhetjük két katona küldetését, amint a lehetetlent félretéve igyekeznek egy fontos üzenetet átadni a második zászlóaljnak.

A direktor a megszokott vérfürdőt, valamint a fülsiketítő zajokat kikerülve, a katonák belső csatájára, a lélekben okozott háborús károkra koncentrál.

Mendes az első világháborút megjárt nagyapja emlékeivel toldotta meg a forgatókönyvet, melyek különleges személyközeli attitűdöt adnak a történetnek, így olyan őszintévé teszik a cselekményt, hogy a néző legszívesebben felállva tapsolná meg a filmet.

A forradalmi elgondolás az volt, hogy egy vágatlan alkotást készítsenek. S ámbár az 1917-ben van csalás, mégis grandiózus élményt ad, hogy egyetlen hosszú snittben követhetjük végig a katonák menetelését a lövészárokban,

s ahogy csendes lépteiket csak fáradt lihegésük zaja kíséri, úgy érzi magát a néző is, hol második, hol harmadik katonaként az „üzenetvivő” csapatban.

Házassági történet (2019)

Szintén egy film a közelmúltból, ami ismét a klisék felrúgásával hívja fel magára a figyelmet.

A cím házassági történetet ígér, azonban egy válási procedúra legelején találjuk magunkat.

A cselekmény során kíméletlen őszinteséggel tárul elénk egy kihűlt házasság megannyi velejárója, és az, miképp tud két ember egymás ellen fordulni, annak ellenére, hogy valaha nagyon szerették egymást. 

A két fél Nicole (Scarlett Johansson) és Charlie (Adam Driver) közel sem átlagos alakítást nyújt. A parádés dialógusok valósághűen tükrözik azt a komplex érzelmi viszonyt, amit a köztük lévő feszültségek elfojtása eredményezett. A film rengeteg asszociatív elemmel dolgozik, ilyen a hajvágás, valamint az egymásnak írt levelek.

Egy közel sem megszokott happy end történet egy párról, akik tökéletes példái annak, miképp képes a környezete teljesen kifordítani magából az embert, és terelni egy olyan útra , melyre sohasem akart rálépni.

Vaksötét (2016)

Így a lista végén szeretnék egy igazán ütős horror-thrillert ajánlani, melynek erőssége, hogy elzárkózik a felesleges kibelezésektől és az öncélú jumpscare-ektől, a hangsúlyt a már-már Hitchcockot idéző feszültségkeltésre helyezi.

A történet a sötétség rémisztő erejére épít, és az Amikor kialszik a fénnyel ellentétben itt működik is.

A film eléri, hogy perceken keresztül a torkunkban dobogjon a szívünk.

A történet egyszerű: három fiatal betör egy idős vak férfihez, azonban fogalmuk sincs arról, hogy a férfi háborús veterán. Hamar rájönnek, hogy rossz emberrel húztak ujjat.

A történet teljességgel kiszámíthatatlan, olyan kemény szituációkat visz a színre, amire az előzetes alapján gondolni sem lehetett.

A Stephen Lang által remekül és vérfagyasztóan hitelesen megformált veterán olyan szinten rettegésben tartja a nézőt, hogy az a szereplőkkel együtt tartja vissza a lélegzetét. Egy igazán igényes horror, ami kiemelkedik a műfajából, valamint olyan erős idegzetet kíván, amihez egyértelműen dukál a korhatáros besorolás.

 

A fotók forrása: port.hu