Fesztivál, ahogy én szeretem

Hajnali négykor felseperni a nagyszínpadot, amikor kel fel a nap, „kincsekre” lelni a szemét között, új barátságokat kötni és, hogy egy híresség köszönjön meg neked valamit. Ezek azok a dolgok, amiért új értelmet nyert számomra a nyári szünet fogalma. Átálltam a másik oldalra.

Öt éve fesztiválozok nyaranta Orfűn. Rengeteg élmény, amire emlékszem, és amire emlékeznék szívesen. Megannyi zenekar, akiknek már kívülről fújom minden dalát, és akiket a nézőtérről vizslattam minden nyáron. „De jó a Kiss Tibinek, hogy ő ott gitározhat fent”. Nekem ez bizony nagy dolog, mivel magam is zenélek. Ezért is volt idén más számomra a „fishing-élmény”, mivel ezen a nyáron volt szerencsém azok közé tartozni, akik nem „elszenvedő” alanyai a fesztiválnak, hanem a megteremtői.

Először is volt egy hét arra, hogy az egészet felépítsük. Ez semmi mást nem jelent, mint kemény fizikai munkát: kerítések, azok talpai és fóliái, illetve sörpadok és társaik kihelyezése, felállítása. Mindezekből végtelennek tűnő mennyiség, és mivel nyár van ezért az elengedhetetlen harminc fok és derűs napsütés. Így nyertem egy hét alatt decemberig tartó barnulást és fájó, égő végtagokat. Szóval fel kell építeni az egész infrastruktúrát, tulajdonképpen egy kisebb várost, ahol majd mindenki jól érezheti magát abban a négy napban; ahol fellépő, fesztiválozó és dolgozó kényelmes keretek között élvezheti a nyárnak ezene néhány napját.

Azt hittem, hogy „ó befejezzük itt az építkezést, megnyit a fesztivál és minden maga lesz a pihenés…” Ja, nem. Munkaköröm a cateringet fedte, ami annyit jelent, hogy ketten, kedves munkatársammal láttuk el étellel, itallal mindegyik, a fesztiválon megforduló zenekart. Ez öt színpadot jelentett, minden egyes nap 30-35 zenekart és zenekaronként minimum 4-5 éhes és szomjas zenészt. Annak is örült az ember, ha három percre le tudott ülni az árnyékba elszívni egy cigit, de ilyen nem fordult elő. Az volt a furcsa az egészben, hogy nem éreztem magam fáradtnak egyáltalán, pedig nem mondhatom, hogy sokat aludtunk. Inkább engedtem, hadd sodorjon magával a munka, a tömeg és az egész élmény, ami persze hatalmas volt. Ez volt az, ami végig pörgetett minket napokon és éjeken, bár ennek ellenére is éjfél körül azért lecsúszott néhány energiaital.

Meghatározó élmény volt például a színpadról nézni a zenekarokat, például a Kispál és a Borzot, amiről sajnos már nem sok kortársam mondhatja el, hogy egyáltalán látták őket élőben. De az is felejthetetlen, amikor hajnali négykor a sárgás félhomályban sepertem fel a nagyszínpadot, a zenészek eldobált csikkjeit és vizes palackjait vagy éppen elhagyott pengetőit. Ilyenkor már kihalt volt minden, csak 2-3 szekus ásítozott a székein a színpad mellett. Persze az is jól esett, amikor megérkeztem a tálca szendviccsel és a zenekarok kicsattanó mosollyal üdvözöltek, vagy amikor az egész FISH! térdre borulva ünnepelt minket, mert meghoztuk a kért tálca sört és az öt poharat hozzá.

Szóval elmondhatom, hogy a Fishinget a másik oldalon is ugyanaz a családiasság és baráti szeretet jellemzi, mint fesztiválozó oldalon, de itt még jobban. A csapat, akivel az építésen még nem nagyon kommunikáltam, mert még nem ismertem őket, a fesztivál végére a családom lett és mondhatni testvéreimként tisztelem őket. Hiszen két hétig folyamatosan együtt voltunk és átéltük a keményebb perceket vagy órákat is, és egy-egy rizikósabb menet után együtt nevettünk fel a megkönnyebbüléstől. Közösen vállaltunk minden kockázatot és együtt bírtuk a terhet. Hiszen nem könnyű, sőt időnként kimondottan megpróbáltató megteremteni másoknak a szórakozást.

Amikor a bontás után hullafáradtan a kocsiban ülve már hazafelé elhagytuk a kempinget, csak a szokásos dolgokra tudtam gondolni, mint a zuhanyzás, a TV, vagy egy korsó sör (amit az ember munka közben szigorúan nem fogyaszt). Aztán egyszer csak elöntött valami izgalom - amin meg is lepődtem, hiszen már zombi-üzemmódban voltam sok napja - és megfogalmazódott bennem ez a három szó: várom a következőt.