Fel a fejjel, vagy le a fejjel?

Ismét téma lett a közbeszédben a halálbüntetés kérdése, ezért előszedtük két korábbi írásunkat a témában, ami megpróbálja összeszedni az érveket pro és kontra.

Fel a fejjel!

A halálbüntetés eltörlése évszázados harc eredménye, élő példája annak, hogy az emberiség igenis képes az erkölcsi fejlődésre. Olyan érték ez, amit a legnagyobb elkeseredettségünkben sem dobhatunk ki az ablakon. Akinek meg nem tetszik, az mehet lakni Minszkbe.

A halálbüntetés körüli vita egyáltalán nem az objektivitás medrében, száraz tények körül zajlik, sokkal inkább az érzelmek mentén, ezért most mi is ezzel kezdjük.

Az érzelem kérdése pedig elvezet minket az első érvünkhöz: a halálbüntetés vágya a társadalomban teljesen érthető és természetes dolog, aminek alapját az indulat képezi. Nincs ezzel semmi gond, teljesen érthető, hogy egy kegyetlen gyilkosság után sokan az elkövető fejét követelik. Én már annak is a fejét követelném, aki a biciklim kerekét kiszúrja (milyen szerencse, hogy nincs biciklim). De ez a követelés indulati, érzelmi alapú, ami a társadalom esetében teljességgel rendben is van, de az igazságszolgáltatás nem dönthet érzelmi alapon. A gond persze az, hogy pont a büntetőjog az, ami a legközelebb áll az érzelmi faktorokhoz.

Ráadásul bármennyire is megérthető az áldozat családjának elkeseredett dühe, nem szabad elfelejteni, hogy végső soron az elkövető, a gyilkos is ember. Ő is valakinek a fia, valakinek az apja, valakinek a szerelme. És egy esetleges kivégzéssel nem csak őt, de minden hozzátartozóját is büntetnénk, akik pedig épp annyira nem érdemlik ezt meg, mint az áldozat hozzátartozói. Ebből fakadóan süllyedne a halálbüntetéssel az igazságszolgáltatás a bosszúszomjas gyilkos szintjére.

Érdemes az egyéni tényezőkre is kitérni. A halálos ítéletet egyetlen személy, a bíró mondja ki. Egyszerűen nem lehet senki ember fia kezébe ekkora hatalmat adni. Mert aki közvetlenül dönt élet és halál fölött az „kotyvaszt, s magát Istennek képzeli”. Ugyanezt el lehet mondani a hóhérról is, aki bármennyire is kész ítéletet kap, mégiscsak ő húzza meg a kart, ő öl. Olyan erkölcsi teher ez, amit senkire nem lehet kiróni.

Egy modern demokráciának egész egyszerűen túl kell tennie magát a halálbüntetésen. Meg kell érteni, hogy az emberi társadalom és kultúra fejlődése megköveteli tőlünk, hogy korlátozzuk a saját ösztöneinket. Mert azzal, hogy nem végzünk valakit akkor sem, mikor legszívesebben megtennénk, saját emberi nagyságunkról teszünk tanúbizonyságot. És ez egyáltalán nem gyengeség, ez sokkal inkább erő. Ezerszer könnyebb a láthatatlan igazságszolgáltatás névtelen hóhérait utasítani arra, hogy saját kicsinyes bosszúvágyunkat kiéljük, minthogy ezen felülemelkedve kiálljunk a humánum és az emberi jogok mellett.

Térjünk át a tényekre. Az amerikai büntetőjog szerint a halálbüntetésnek két célja van, az elrettentés és a megtorlás. Utóbbiról fentebb már szóltam bőven, előbbire pedig most fog sor kerülni. A kivégzésnek önmagában nincs elrettentő ereje. Ennek bizonyítására zsákszámra készítettek statisztikákat, itthon és külföldön egyaránt. Ha pedig egy büntetési forma nem hatásos (tehát felesleges), akkor annak alkalmazása nem hogy hiba, de bűn.

Érdemes szót ejteni arról is, hogy a halálbüntetés visszafordíthatatlan tévedésekhez vezethet, ami nem csak önmagában borzasztó, de az igazságszolgáltatásba vetett állampolgári hitet is erősen csorbítja, ami már komoly veszélyeket rejteget magában.

Végül pedig: a halálbüntetés nem olcsó. A halálbüntetés jelentősen megdrágítja a büntető-eljárást, mert rengeteg plusz bürokratikus és eljárásjogi „kör” beépítését követeli meg, pontosan azért, hogy az esetleges tévedések esélyét a minimálisra redukálják. Ezzel viszont az eljárás jóval hosszabb ideig is tart, ami az esetleges büntetés össztársadalmi hatásait is rontja.

Összességében tehát a halálbüntetés nem elrettentő, nem hatékony, nem korszerű és modern társadalomhoz nem méltó büntetési forma, amelynek visszaállítása minden nemzet szégyene lenne.

 

Le a Fejjel!

A halálbüntetés egyértelmű társadalmi támogatottságot élvez, egyidős a jogszolgáltatással, mindig is része volt, és ideje lenne, hogy újra a részévé váljon, nézzük is meg, hogy miért.

Egyrészt a halálbüntetés nem más, mint egyfajta „társadalmi önvédelem”. Ha létezik és legális az egyéni önvédelem, akkor ez kiterjeszthető, és kiterjesztendő a teljes társadalomra is. Vannak ugyanis olyan bűnözők, akik puszta létükkel, és szabad mozgásukkal veszélyt jelentenek, és mivel előre kiszámíthatatlan, hogy kiben, hol, és mikor akarnak kárt tenni, mindenkire veszélyesek.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy még a jogtudomány populáris képviselői is elismerik, hogy az ilyen bűnözőkkel csak egy dolgot lehet tenni: izolálni minél hosszabb időre. Ezzel pedig elérkeztünk a második fontos érvhez, miszerint egyáltalán semmi értelme hosszú időre bebörtönözni ezeket az embereket. Nincs értelme, mert ez már-már jutalom számukra: elkövetnek egy borzalmas bűntettet, és cserébe az állam (=az adófizetők) életük végéig, de legalábbis évtizedekig etetik-itatja őket, szállást és fűtést biztosít. Azok, akik erkölcsileg ilyen súlyos bűntettet követnek el, egyszerűen nem érdemelhetik meg, hogy jobb körülmények között éljenek, mint számtalan magyar család, köztük idősek és gyerekek egyaránt.

 

Továbbá minden kegyetlen bűncselekmény után vissza kell állítani a társadalom igazságérzetét. A teljes társadalomnak ki kell állnia az igazságosság és az emberiesség mellett, és minden ilyen alkalommal a lehető legerősebb módon hitet kell tennie az erőszakos bűncselekmények ellenében. A halálbüntetés pedig, mint az igazságszolgáltatás végső kardcsapása (akár szó szerint is), az egyetlen megfelelő eszköz erre.

Szót kell ejteni arról is, hogy Magyarországon a halálbüntetés helyett a csúcsbüntetés szerepét jelenleg a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés tölti be. Ugyanakkor ez a fajta büntetés semmivel sem humánusabb, mint a kivégzés, hiszen a bűnöstől még a szabadulás reményét is elveszi, évtizedeket fog céltalanul vegetálni. A tényleges életfogytiglan semmi másra nem jó, mint arra, hogy az igazságszolgáltatás leveszi a saját válláról a terhet azzal, hogy a kivégzést eltussolja, és az felelősséget „szétosztja” a büntetés-végrehajtásban dolgozók között, hiszen nincs egy darab hóhér, ellenben egy kicsit mindenki az.

Gyakran hozzák fel érvként, hogy a végrehajtott halálbüntetés visszafordíthatatlan, egy esetleges tévedést lehetetlen orvosolni. Ez kétségtelen tény, ugyanakkor ahol emberek döntenek, ott a tévedést sosem lehet kizárni, és ilyen alapon egy ajtót sem lenne szabad kinyitnunk, mert bármikor előfordulhat, hogy rossz helyre nyitunk be. Igen, a tévedés része az igazságszolgáltatásnak, de ezzel a gondolkodással életben hagyunk 999 olyan bűnöst, akik nem érdemlik meg, hogy éljenek (és ki tudja, hogy hány ember életére törnek még), csak azért, hogy elkerüljük egy ártatlan kivégzését.

Arról is szót kell ejteni, hogy a halálbüntetés kivezetése a jogrendszerekből inkább csak az elmúlt fél évszázad trendje, Európán kívül alig néhány országra igaz. Ebből adódóan hibás dolog azt az érzetet kelteni, hogy ez egy visszafordíthatatlan és megkérdőjelezhetetlen kérdés volna. Különösen akkor, mikor sok helyütt láthatjuk, hogy a „nyugati világrend” gazdasági, társadalmi, politikai, és mindezek együtteséből fakadóan morális válsággal küzd. Ebben a szituációban érdemes újragondolni mindent, amire az elmúlt évtizedekben evidenciaként tekintettünk.

Összességében tehát nincs komoly érv a halálbüntetés ellen, a világ nem lett jobb attól, hogy eltörölték ezt a büntetési formát. És mint azóta kiderült, nincs még egy olyan büntetés, amivel a társadalmi igazságérzetet vissza lehetne állítani, ezért a halálbüntetés helyén űr tátong a büntetőjogban, ami csakis a halálbüntetés visszaállításával lehet betömni.

Véleményeiteket, gondolataitokat a szerkesztoseg@pecsibolcsesz.hu címre várjuk!