Fel a fejjel!

A halálbüntetés eltörlése évszázados harc eredménye, élő példája annak, hogy az emberiség igenis képes az erkölcsi fejlődésre. Olyan érték ez, amit a legnagyobb elkeseredettségünkben sem dobhatunk ki az ablakon. Akinek meg nem tetszik, az mehet lakni Minszkbe.

A halálbüntetés körüli vita egyáltalán nem az objektivitás medrében, száraz tényeket figyelembe véve zajlik, sokkal inkább az érzelmek mentén, ezért most mi is ezzel kezdjük. Az érzelem kérdése pedig elvezet minket az első érvünkhöz: a halálbüntetés vágya a társadalomban természetes dolog, aminek alapját az indulat képezi. Nincs ezzel semmi gond, teljesen érthető, hogy egy kegyetlen gyilkosság után sokan az elkövető fejét követelik. Ez a követelés azonban indulati, érzelmi alapú, és az igazságszolgáltatás nem dönthet érzelmi alapon. A gond persze, hogy pont a büntetőjog az, amely a legközelebb áll az érzelmi faktorokhoz.
 
Ráadásul bármennyire is megérthető az áldozat családjának elkeseredett dühe, nem szabad elfelejteni, hogy végső soron az elkövető, a gyilkos is ember. Ő is valakinek a fia, valakinek az apja, valakinek a szerelme. Egy esetleges kivégzéssel nem csak őt, de minden hozzátartozóját is büntetnénk, akik pedig épp annyira nem érdemlik ezt meg, mint az áldozat hozzátartozói. Ebből fakadóan süllyedne a halálbüntetéssel az igazságszolgáltatás a bosszúszomjas gyilkos szintjére.
Érdemes az egyéni tényezőkre is kitérni. A halálos ítéletet egyetlen személy, a bíró mondja ki. Egyszerűen nem lehet senki kezébe ekkora hatalmat adni, mert aki közvetlenül dönt élet és halál fölött, az „Kotyvaszt, s magát Istennek képzeli”. Ugyanezt el lehet mondani a hóhérról is, aki bármennyire is kész ítéletet kap, mégiscsak ő húzza meg a kart, ő öl. Olyan erkölcsi teher ez, amit senkire nem lehet kiróni.
 
 
Egy modern demokráciának egész egyszerűen túl kell tennie magát a halálbüntetésen. Meg kell értenie, hogy az emberi társadalom és kultúra fejlődése megköveteli tőlünk, hogy korlátozzuk a saját ösztöneinket. Mert azzal, hogy nem végzünk ki valakit akkor sem, mikor legszívesebben megtennénk, saját emberi nagyságunkról teszünk tanúbizonyságot. Ez pedig egyáltalán nem gyengeség, ez sokkal inkább erő. Ezerszer könnyebb a láthatatlan igazságszolgáltatás névtelen hóhérait utasítani arra, hogy saját kicsinyes bosszúvágyunkat kiéljük, minthogy ezen felülemelkedve kiálljunk a humanitás és az emberi jogok mellett.
 
Térjünk át a tényekre. Az amerikai büntetőjog szerint a halálbüntetésnek két célja van, az elrettentés és a megtorlás. Utóbbiról fentebb már szóltam bőven, előbbire pedig most fog sor kerülni. A kivégzésnek önmagában nincs elrettentő ereje. Ennek bizonyítására zsákszámra készítettek statisztikákat, itthon és külföldön egyaránt. Ha pedig egy büntetési forma nem hatásos (tehát felesleges), akkor annak alkalmazása nemhogy hiba, de bűn.
Érdemes szót ejteni arról is, hogy a halálbüntetés visszafordíthatatlan tévedésekhez vezethet, ami nemcsak önmagában borzasztó, de az igazságszolgáltatásba vetett állampolgári hitet is erősen csorbítja, ami már komoly veszélyeket rejt magában.
 
Végül pedig: a halálbüntetés nem olcsó. A halálbüntetés jelentősen megdrágítja a büntetőeljárást, mert rengeteg plusz bürokratikus és eljárásjogi „kör” beépítését követeli meg, pontosan azért, hogy az esetleges tévedések esélyét a minimálisra redukálják. Ezzel viszont az eljárás jóval hosszabb ideig is tart, ami az esetleges büntetés össztársadalmi hatásait is rontja.
Összességében tehát a halálbüntetés nem elrettentő, nem hatékony, nem korszerű és modern társadalomhoz nem méltó büntetési forma, amelynek visszaállítása minden nemzet szégyene lenne.