„Ezt igazán csak akkor lehet jól csinálni, ha tényleg szereted és végig benned van az, hogy nem adod fel”

A Közgazdaságtudományi Kar mesterszakos hallgatója, Kiss Dorina egy csupa mosoly lány, akivel Pécs számos pontján összefuthatsz; ha hagyod, hogy megszólítson, mivel az SOS Gyermekfalvak számára toboroz adományozókat. Az alapítványról, az adományozásról és ennek a munkának az emberi oldaláról beszélgettem vele.

PécsiBölcsész: Mesélj, kérlek, az SOS Gyermekfalvak Magyarországi Alapítványáról!

Kiss Dorina: Egy nemzetközi alapítványról van szó, tehát nemcsak Magyarországon van jelen, hanem a világ 136 országában is. Hazánkban Kőszegen, Kecskeméten, Orosházán és a települések hatvan kilométeres körzetében illetve Budapesten és Pest megyében rendelkezünk nevelőszülői hálózattal.

PB: Hogy néz ki ez a hálózat? Milyen hátterű gyermekeket karoltok fel?

K.D.: Ez egy nagyon érzékeny téma. A gyermekek többsége bántalmazás, elhanyagolás, a szülők szenvedélybetegsége, betegsége miatt kerül hozzánk. Ezek a gyermekek az SOS-ben nevelőszülői családba kerülnek. Ami fontos, hogy ez a nevelőszülői hálózat nem egyenértékű az örökbefogadással, és egy nevelőszülőnél több gyermek is lakik. Ideiglenes állapotról van tehát szó, közben pedig monitorozzák az adott családot, ahonnan a kicsit elhozták, hogy talpra tud-e állni, és ha ez sikerül, akkor a gyermek visszakerülhet a családjához.

PB: Hogy kerültél az SOS Gyermekfalvakhoz?

K.D.: A Fürge Diákhoz szerződtem le, de eredetileg teljesen más munka miatt mentem hozzájuk; éjszakai leltáros állást kerestem, mert az passzolt leginkább az órarendemhez. Rajtuk keresztül találtam rá erre a meghirdetett munkalehetőségre. Írtam a Fürge Diáknak, hogy ez érdekelne. A jelentkezéshez szükség volt önéletrajzra, és mondták, hogy még egy rostán is át kell jutni, ahol például előny, ha tudsz angolul, mivel nagyon sok a külföldi.

Fel is hívott a jelenlegi főnököm, és kicsit kérdezgetett olyasmikről, hogy hogyan viselem, ha esetleg elküldenek melegebb éghajlatra.

A válaszaim és az önéletrajzom alapján szimpatikusnak találtak. Nyáron Szekszárdon kezdtem el dolgozni, mivel a szüleim ott élnek, és augusztusban jöttem Pécsre. Az én feladatom az, hogy az utcán megszólítsam az embereket és megkérjem őket arra, hogy adományozzanak az alapítvány számára. Télen vannak belső helyszínek is (pl. Tesco). De Pécsen nagyrészt a forgalmasabb helyeken szoktunk jelen lenni a munkatársaimmal, például az Irgalmasok útján, a Slyven Áruháznál, a Kórház téren vagy a Színház téren. 

PB: Milyen tapasztalataid vannak az emberekkel, akikkel a munkád során találkozol?

K.D.: Alapvetően az a hír járja a magyarokról, hogy elég zárkózottak és borongósak, ez sok esetben igaz is, emiatt nehéz a munkánk. Ezt igazán csak akkor lehet jól csinálni, ha tényleg szereted és végig benned van az, hogy nem adod fel. Nagyon fárasztó tud lenni a sok elutasítás. Rengeteget számít az, hogy te magad hogyan adod elő a dolgot, hiszen az embereket általában váratlanul éri az, ha az utcán megszólítják őket, és picit meg szoktak ijedni. A legtöbben sajnos végig sem hallgatják, hogy mit akarsz mondani. Viszont azok közül, akik megállnak és meghallgatnak, sokan adományoznak is, vagy legalábbis átgondolják. Már ez is valami.

Többféle módon lehet nálunk adakozni. Ha valaki még nem ismeri az alapítványt, annak meg szoktam adni a honlapunk címét, vagy telefonszámot cserélünk.

Vannak olyan emberek, akiken már a kezdetekkor látszik, hogy csak veszekedni jönnek oda hozzám. Őket meg sem próbálom meggyőzni. Illetve akadnak olyanok is, akik kapva kapnak az alkalmon, hogy valaki meghallgatja őket, és kiöntik a lelküket. Ez a jobbik eset, bár már hallottam néhány olyan történetet így, hogy attól majdnem megszakadt a szívem. El szokták mondani, hogy mennyire rossz az anyagi helyzetük is, viszont ennek ellenére én azt veszem észre, hogy akinek kisebb a jövedelme, az inkább ad, mint egy tehetősebb.

PB: Volt már rá példa, hogy valaki, akit megszólítottál, durva volt veled?

K.D.: Sajnos igen. Volt egy nagyon extrém esetem is: egy hölggyel töltöttem ki nyomtatványt, a bankszámlaszám hiányzott, de nagyon erősködött, hogy szeretne adományozni (egy átlagos összeget ajánlott föl erre a célra), és megmondta, hogy mikor hívjam. Többször próbálkoztam, kétszer lerázott, harmadszorra pedig letiltott. Én vettem a fáradságot, elkértem a párom telefonját, hogy felhívjam, egyből ki is csöngött, és a hölgy férje vette fel, aki minősíthetetlen stílusban elküldött a pokolba. Ez az eset eléggé megviselt, és nagyon igazságtalannak tartottam. 

PB: Hogy néz ki nálatok az adományozás?

K.D.: Nálunk kétféle módon lehet adományozni, az egyik az, hogy egy nyomtatványt kell kitölteni, ezen olyan adatok szerepelnek, mint név, lakcím, születési dátum, számlaszám. Természetesen minderről adunk egy harmadik példányt az adományozónak, amin rajta van az adatvédelmi tájékoztató. Aki nem tudja a számlaszámát, de nála van a bankkártyája, annak van lehetősége webes felületen keresztül utalni. Ez egy SimplePay-es fizetési rendszer, ide a toborzó nevét is be kell írni. Ha valaki bizonytalan, akkor a www.sos.hu címen tud tájékozódni mind az alapítványról, mind az adományozásról. Nekünk, toborzóknak, azért lényeges, hogy szerepeljen a nevünk, mert ez alapján egy átlagot számolnak a számunkra, hogy ki mennyi adományozót szerez bizonyos időn belül. Ha valaki nagyon sokáig nem tud támogatót hozni, attól egy idő után el szoktak búcsúzni.

Ami még nagyon fontos, az az, hogy úgy nem indítanak el papír alapú adományozást, hogy ne beszéltek volna előzetesen magával az adományozóval. Tehát mindenkit felhívnak, háromszor szoktak próbálkozni, és ha valaki nem veszi fel, akkor el sem indítják a folyamatot.

Így ellenőrzik a toborzókat is, hogy megfelelő volt-e a tájékoztatás, megkérdezik az illetőt, hogy szeretne-e valamit módosítani (hiszen ezek az adományok mindig módosíthatók, lemondhatók és szüneteltethetők), illetve hogy  felmerült-e benne még valamilyen kérdés. A pénzt az alapítvány részére a bank utalja át egy csoportos beszedési megbízás keretein belül. A bankkártyás fizetés (a korábban említett SimplePay-es megoldás – a szerk.) azonnal elindul, de akkor is mindenkit felkeresnek e-mailben és telefonon is. Készpénzt nem fogadunk el, hiszen az lekövethetetlen volna, és senki nem tudhatná biztosan, hogy tényleg oda kerül-e az összeg, ahova azt az adományozó eredetileg szánta. Így nálunk csak utalás van, ez sokkal tisztább.

PB: Kik szoktak megállni adományozni, és nagyjából milyen összegben?

K.D.: Én azt vettem észre, hogy nagyrészt a ’70-es születésűek szeretnek adakozni, inkább a hölgyek és átlagosan 1000-2000 forintot. Illetve vannak még fiatalok, akik szívesen adakoznának, de még nincsenek benne a nemzetközi korhatárban, ami 21 év. A legkisebb összegünk 500 forint, és sokan, akik először mondjuk csak ennyit adnak, később megemelik. Nagyon-nagyon ritka esetben vannak olyanok, akik tízezret adományoznak. Viszont ez utóbbit annyira óvatosan kezeljük, hogy már aznap felhívjuk az illetőt, hogy biztos helyes-e az összeg. Az adományozónak adott papíron minden elérhetőségünk rajta van. Ha valakinek például októberben vesszük fel az adatait és az általa megadott összeget, akkor az adományozás a legkorábban csak novemberben fog elindulni az adminisztrációs teendők miatt. A nyomtatványokat is leellenőrzik, mert nagyon fontos, hogy minden jól legyen megírva, hiszen ha elrontod például a bankszámlaszámot, akkor már nem adhatod be. Egész nyomtatványnak hívjuk azt, ami alá van írva és minden ki van rajta töltve, a fél pedig az, amin hiányzik valami. Ez általában a bankszámlaszám, mert sokan nem tudják fejből. Aki nem ad meg minden adatot, azzal meg szoktuk beszélni, hogy felhívom valamikor.

Ma már hamar észreveszem azt, ha valaki nagyon nem akar kötélnek állni, vagy ha csak bizonytalan. Az előbbire ráhagyom, az utóbbi esetében pedig megpróbálom elmagyarázni, hogy miért is jó ez az egész.

Volt olyan is, hogy valakit telefonon keresztül navigáltam el az online felületen. De van olyan is, hogy direkt rossz számot adnak meg, vagy hívom őket, és nem veszik fel, esetleg letiltanak, ahelyett, hogy azt mondanák, „köszönöm, de meggondoltam magam”. Néhányan meggondolják magukat, amíg hazaérnek, illetve még az a szomorú tapasztalatom, hogy a párok gyakran lebeszélik egymást. Hogyha valaki azzal hárít, hogy meg kell beszélnem a feleségemmel/férjemmel, akkor már tudom, hogy sok jóra nem számíthatok.

PB: Mit tanácsolnál azoknak, aki ezt az interjút olvassák?

K.D.: Azt, hogy ne féljenek. Legyenek kicsit nyitottabbak, és hallgassák meg, hogy miről van szó, hiszen utána még mindig dönthetnek a nem mellett. De ha meg sem hallgatják, úgy nem is tudják igazán, hogy mit utasítanak vissza.

 

Fotók: Pál Zsombor