Ez nem jött be, talán majd máskor – Arctic Monkeys: Tranquility Base Hotel & Casino (2018)

Több mint egy hónapja, hogy a sokadik pofonból nem tudok felkelni. Tizenkét éve mindenki kedvenc olasz csődöre (Rocky Balboa, hiába is gondolt bárki másra) megmondta, hogy „bírni kell a pofonokat”. De van, amit már nem lehet kibírni. Az Arctic Monkeys öt év után kiadta legfrissebb albumát Tranquility Base Hotel & Casino címmel és első hallgatásra talán még pislogni is elfelejtettem. Nem abban a bizonyos jó értelemben.
 
Igen, a zeneipar évről-évre változik és ez így is van rendjén. Senki nem akarja sokáig ugyanazt a zenét hallgatni, pláne a zenészek, akik nem is akarják hosszú évekig ugyanazt csinálni. De vannak olyan változások, amik pozitív irányba lendültek (gondoljunk csak az új Fall Out Boy albumra) még akkor is, ha a zenekar stílusától nagyon eltértek. És vannak olyanok, amiknél az egyszeri hallgató csak pislog, hogy ezt meg mégis hogyan képzelték? (Ugye, Thirty Seconds To Mars?) Előbbire mindeddig tökéletes példa lett volna az Arctic Monkeys, ugyanis 2002-től íródó történelmükben minden egyes lemezük különlegesen jó volt úgy, hogy egyik sem ismételte az előzőt. A debütáló Whatever People Say, That’s What I’m Not kezdeti garázs hangzása után a második Favourite Worst Nightmare egy nagyon jó indie zene. A harmadik Humbug egy igazi stoner album, a Suck It And See a pszichedelika világába vezet, míg a legslágeresebb AM már nyit a populárisabb hangzás felé, kicsit igazodva az amerikai igényekhez, viszont megtartva az Arctic Monkeys varázsát.
És akkor idén, mindenféle előzetes kislemez nélkül, csupán apró hírmorzsákkal piacra dobták Tranquility Base-t és nem jutottam szóhoz. Ezt a kifejezést általában a nagyon jó dalcsokrokra szoktam használni, viszont itt egy kicsit eltérek a saját magam által felállított szabályoktól. Kétféleképpen is, hiszen egy kritika megköveteli, hogy egy-egy számot kiemeljek az albumról. Viszont itt nem tudok. Egyben nézni az egészet sokkal helyénvalóbb. A kételkedőket el kell keserítsem, ez tényleg egy Arctic Monkeys-album, le sem tagadhatnák a sajátos hangszerelést, a gitárok (már ha valaki meghallja őket) ugyanúgy szólnak, mint az előző albumokon, Alex Turner (ének) hangja pedig korongról korongra fejlődik. Viszont ez nem elég. Az is idegen, hogy itt az összes zongorára íródott, melankolikus, középtempós dal. A szövegek nagyon jók, Alex még mindig kiváló író, a metaforái, képei, a dalszövegekben megjelenő helyzetek mind nagyon átélhetőek. A lounge pop jól áll Alex másik zenekarának (The Last Shadow Puppets), de annak a bandának viszont nem, akiknek köszönhetően a rockzene újra egy kicsit a mainstream felé sodródott. A stúdiófelvételek felénél felvetődött a zenekar egyik gitárosában, hogy ezt az anyagot inkább az énekes adja ki szólólemezként, végül mégsem tették meg. Igazán kár.
 
Összességében nem lenne annyira borzasztó a Tranquility Base Hotel & Casino, de a fenti tényezők alátámasztják, hogy miért nem jó, ha a rockzene egyik zászlóshajója fut zátonyra vele. A koncertfelvételek alapján az új dalok nem működnek élőben, így inkább a korábbi albumokról játszik a zenekar. Próbálkozásnak jó volt, viszont hallgatni kellett volna a zenésztársakra és lehetett volna ez egy Alex Turner szólóprojekt. Ez nem jött be, talán majd máskor, srácok.