„Emberekről és a természetről szóljon”

Dezső Katalin egy vérbeli pécsi bölcsész és a Kárpát-medencei Tehetséggondozó (KMTG) volt „üdvöskéje” egy személyben. A fiatal kortárs író többek között ennek a két szerepnek az ambivalenciájáról is beszél októberi díja és új kötete tervei mellett.

PécsiBölcsész: Október 23-án kaptad meg a Gérecz Attila-díjat. Mit jelent számodra ez az elismerés?

Dezső Katalin: Itt figyelembe kell venni, hogy a díjat kétévente ítélik oda. 2014-ben Korpa Tamás, ‘16-ban pedig Áfra János kapta meg. Az, hogy utánuk nekem ítélték, hatalmas elismerés. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy nem feltétlen a szakmai legitimációra kell alapozni a munkát, inkább az olvasóim azok, akik mozgatnak.

 

Mindig oda kell figyelni arra, hogy alázattal forduljunk az olvasókhoz.

 

Az ő visszajelzéseik fontosabbak számomra, mint a szakmai elismerések. Ez nem azt jelenti, hogy hálátlan vagyok. Csak úgy gondolom, hogy amit a könyv kapott, az nem az én aktuális munkásságom.

PB: A díjat az Akiket hazavártak című kötetért kaptad. Mit tartasz a fő mondanivalójának?

D.K.: A kötet olyan emberekről szól, akiknek saját maguk megértésén keresztül kell valahova hazatérni. Fontos kiemelni, hogy a könyvben a haza, az otthon nem egy lokalitás. Úgy gondolom, a való életben sem az. Sokkal inkább egy olyan hely, ahol az embernek az emlékei laknak. A kötet fő közlendője, hogy a beszélő (azaz jelen esetben a szerző), nem juthat haza, ennek ellenére mindenki mást hazasegít, vagy abban segíti őket, hogy rátaláljanak az útra.

PB: Az eddigi kritikák alapján hogy érzed, sikerült átadnod ezt a mondanivalót?

D.K.: Szerintem sikerült, ezt főleg olvasói visszajelzésekre alapozom. A kritikák inkább technikai defektusokra hívták fel a figyelmem. Amelyekre nagyon jó, hogy rávilágítottak, mert ezeket így el tudom hagyni a második kötetből, de mondjuk nem feltétlen válnak negatív részévé az elsőnek. Nagyon-nagyon hálás vagyok a kritikákért, mert meglehetősen sokan írtak a kötetről. Ami pedig azt jelenti, hogy jelentősnek tartják.

PB: Te magad hogyan élted meg a témát, amiről írtál az első kötetben?

D.K.: Úgy gondolom, hogy ha az ember ‘96 körül születik, akkor már nem hatja át az életét a nyolcvanas évek optimizmusa. Sokkal inkább, amit Kántás Balázs is kiemelt az Irodalmi Jelenben közölt kritikájában, a 2010-es évek világválságbéli hangulata. Szerintem ebben osztozunk a kortársaimmal. Azért fontos számomra ez a téma, mert tudom, hogy milyen

 

nehéz volt nekem ezt egyedül megélni, és az szeretném, hogy másoknak kicsit könnyebb legyen.

 

PB: Hogyan alakult ki az az egyedi képi világ, ami az első kötetedre jellemző?

D.K.: Igazából úgy gondoltam, az, hogy ha az ember ír, arról szól, hogy rengeteget olvas. Ezeket az olvasásélményeket átalakítja magában interpretációvá és azon igyekszik, hogy ne epigonokat gyártson. Az első kötetem elején arra törekedtem, hogy jól hangzó dolgokat írjak, és ezek utólag álltak össze olyan képekké, amik nem voltak zavarosak. Azóta rájöttem, hogy ez egy elég visszás dolog volt. Szerintem a képi világomban a legmeghatározóbb, hogy akkor lettem elsőéves szabadbölcsész hallgató, amikor az első kötetet írtam. Igazából legfőképp a tanáraimnak köszönhetem ezt a képi gondolkodásmódot.

PB: Erre a képekben való gondolkodásra kitérve: a hétköznapjaidban is ez jellemez téged?

D.K.: Azt szokták mondani a barátaim, hogy olyan, mintha két személyiségem lenne. Amikor verseket írok, vagy kicsit tudományosabban próbálok megnyilvánulni, olvasótalálkozókon vagy az egyetemen, olyan, mintha nem is önmagam lennék. Mert a való életben nem ilyen vagyok. Magánemberként olyan vagyok, akiről senki sem mondaná meg, hogy verseket ír.

 

Szoktam trágárkodni, és nagyon béna, szinte már vállalhatatlan vicceim is vannak.

 

PB: Amellett, hogy írsz, pécsi egyetemista is vagy. Hogy érzed, mennyire egyeztethető össze ez a két szerep?

D.K.: Ennek például ma is megittam a levét, mert most mehetek pótvizsgázni. Nagyon-nagyon nehezemre esik összeegyeztetni az egyetemet és az írást. Helyileg is több száz kilométer választja el egymástól a kettőt. Ráadásul meglehetősen másként is kell megnyilvánulnom… Meglátszik az egyetemi teljesítményemen, hogy valamilyen szinten felhatalmazva éreztem magam arra, hogy az irodalom miatt háttérbe szorítsam a tanulmányaimat. Ezt próbálom most helyrehozni, és bár nehéz, biztos vagyok benne, hogy sikerülhet. Nálam sokkal elfoglaltabb emberek is képesek rá, csak én nem tudom annyira jól beosztani az időmet.

PB: Most dolgozol az új köteteden, a Tundrán a tüzeken. Honnan jött ez a címötlet?

D.K.: A legelső kötetnek a megjelenése előtt már hat évvel korábban megvolt a címe. Most valami olyasmit szerettem volna, ami jól összefoglalja a mondandómat. Nagyon érdekelnek a tundrán élő fák, kifejezetten a fenyők, ez a vonzalom mindig is bennem volt. Valahogy úgy gondoltam, hogy összekapcsolom ezt a szociográfiával, hogy emberekről és a temészetről szóljon a kötet, de ne legyen annyira személyes, mint az előző. Ne hassa át annyira az én traumatizáltságom. A Tundrán a tüzek eredetileg egy verscím volt, később dőlt el, hogy ez lesz a kötet címe is.

PB: Vannak-e olyan költők, akikre példaként tudsz tekinteni az írói munkásságodban?

D.K.: Elsősorban a mentoromat, Szálinger Balázst mondanám. Emberileg is nagyon tisztelem. Azért tartom példaképnek, mert amellett, hogy szinte meghaladhatatlan műveltséggel és ambícióval rendelkezik,

 

olyan sikereket ér el a tehetséggondozásban - rengeteg energiával - ami egész egyszerűen, ha hiányozna, lecsapolná a kortárs irodalmat.

 

Ez az ember alázatra tanított és tanít a mai napig. Saját életművét is kész háttérbe helyezni a tehetséggondozás érdekében. Érzem, hogy mellettem áll és fogja a kezem. Rá mindig fel fogok nézni.

PB: Az eddigi alkotásaid közül melyik az a vers, ami  különösen fontos számodra?

D.K.: Talán… most két verset mondanék. Az egyiket az első kötetből, a másikat a másodikból. Az elsőből a kötet záró költeményét, melynek címe Idegenek. Erre a két sorra végződik: “Nem maradt senki,/ a kert emlékezik.” E két sor mentén próbáltam megírni a második kötetet is. Nagy jelentőségük van számomra, és kifejezik, mennyire az életem szerves részeként gondolok a természetre. A másik pedig az a vers, amit annak a legjobb barátnőmnek írtam, aki tavaly halt meg és akinek a kötetet is címzem. A Helsinki címet viseli. Ezek személyes módon kapcsolódnak hozzám és mindkettő képviseli azt a szociografikus tájlírát, amit a következő kötetben fel szeretnék építeni.

Dezső Katalin a napokban bontotta fel a szerződését a Kárpát-medencei Tehetséggondozóval. Az okokról nem nyilatkozott -- a szerkesztők.