Elviselhetetlen alakok és egy szikrányi emberség

Meg kell valljam, mikor megtudtam, milyen néven mutatják be Martin McDonagh új filmjét, egy cseppet sem lettem lelkes. „Három óriásplakát Ebbing határában” – akár egy internetes adatbázisból fillérekért letölthető stockfotó leírása is lehetne. De nem az, hanem egy négyszeres Golden Globe-, ötszörös BAFTA- és immáron kétszeres Oscar-díjas film címe.
 
Engem azonban, mint említettem, nem a cím győzött meg, hanem a rendező-forgatókönyvíró neve, akinek korábban több művét is láttam már színházban. Martin McDonagh rendkívül sikeres színdarabíró: huszonhét évesen ő volt Shakespeare kora óta a legfiatalabb szerző, akinek négy darabja futott egyszerre londoni színpadokon. Mégis szinte minden interjújában sietve leszögezi, hogy bár nagyra tartja a színházat, igazi vonzalom a filmkészítéshez fűzi. És ebben is hasonlóan tehetségesnek bizonyult: első rendezése, a Hatlövetű (Six Shooter) című kisfilm Oscar-díjat kapott, második filmjéről, az Erőszakikról (In Bruges) pedig mára már bizton állíthatjuk, hogy „kultfilm” státuszba emelkedett.
 
A „Három óriásplakát Ebbing határában” középpontjában Mildred (Frances McDormand) áll, aki megelégelve, hogy lánya meggyilkolásának ügyét hónapok óta nem sikerül felgöngyölítenie a rendőrségnek, a város szélén álló óriásplakátokon hívja fel a figyelmet a nyomozás sikertelenségére. A film azonban nem a halott lányról vagy a rejtély megoldásáról szól, hanem az élőkről. A gyászukról, dühükről és szeretetükről, a nagyratörő és kicsinyes tetteikről – egy amerikai kisváros belső viszonyairól. És teszi ezt rengeteg fekete humorral, káromkodással és erőszakkal.
Görcsi Péter, aki Martin McDonagh munkásságáról írt értekezésével szerezte meg PhD-ját a PTE-n, nemrég megjelent könyvében (A megtévesztés dramaturgiája – Martin McDonagh drámái és filmjei) a szerző egy interjúját idézi: „A komédia és a kegyetlenség határán járok, mert úgy gondolom, az egyik mindig magyarázza a másikat. És igen, igyekszem erőltetni ezeket a dolgokat, amennyire csak tudom, mert azt gondolom, hogy sokkal tisztábban látszanak a túlzáson keresztül, mint a realitáson keresztül.” Ez a pár mondat szerintem tökéletesen összefoglalja Martin McDonagh stílusát. A „Három óriásplakát Ebbing határában” közben nagyon sokat lehet nevetni, de az esetek jó részében azzal a kellemetlen érzéssel kísérve, hogy amit látunk, azon ugyanígy sírhatnánk vagy felháborodhatnánk is. McDonagh azonban kíméletlenül megnevettet minket, ezzel a szereplők gyarlóságain túl a sajátunkat is elénk tárva.
 
Ami azonban igazán megfogott a „Három óriásplakát” megnézése közben, az az a szelídség volt, amivel a rendező ezeket a gyarlóságokat kezelte. Sokan vádolták a filmet azzal, hogy „felmenti” az egyik nyíltan rasszista szereplőjét, mikor egy ponton túl pozitív karakterként állítja be. Szerintem viszont itt épp nem elítélésről vagy felmentésről volt szó, hanem az emberi esendőség megértéséről. Nem tudnék olyan figurát említeni Ebbing lakosai közül, aki ne lenne egyszerre kibírhatatlan és szívszorítóan emberi, akit ne szeretnék egyszerre felpofozni és megölelni. Főhősnőnk, Mildred is viselkedik néha keményszívűen, és Dixon gonosz boszorkánynak tűnő mamája is megmutatja egy pillanatra az őszintén aggódó, rémült oldalát. Nincsenek tisztán jó vagy gonosz emberek – épp úgy, ahogy a való életben is megtapasztalhatjuk. És úgy gondolom, hogy egy olyan korban, amikor annyira nagy a kísértés, hogy fekete-fehéren gondolkodjunk, nem is lehetne szebb és fontosabb az üzenete egy filmnek.