Elválni vagy együtt maradni? – kritika az Elválaszthatatlanok című olasz filmről

A cikk címe megtévesztheti a kedves olvasót, éppen ezért tisztázom már az elején, hogy jelen kritikában nem egy párkapcsolati problémákat felvázoló film lesz terítéken. Az Elválaszthatatlanok ennél jóval izgalmasabb és egyedibb témát jár körül. A film főszereplői ugyanis sziámi ikrek, az elvál(aszt)ás kérdése pedig egész konkrétan értendő.
 
Edoardo De Angelis rendező Elválaszthatatlanok című alkotása mindenképpen hiánypótló volt, hiszen a témában eddig nem igazán készültek komoly és igényes alkotások. (A Túl közeli rokon című 2003-as amerikai vígjáték, bár szintén sziámi ikrek életét mutatja be, nem feltétlenül sorolható a mélyenszántó kategóriába.) A film nagyon természetesen ragadja meg Viola és Daisy, a csípőjüknél összenőtt ikerpár mindennapjait. Láthatjuk, milyen az, ha életed egyetlen másodpercében sem lehetsz társaság nélkül, ha nem mehetsz egyedül pisilni, ha a másik zabál, de a te gyomrod fáj; illetve ha a testvéred önkielégítést végez és te érzel bűntudatot. Amellett, hogy betekintést nyerhetünk a lányok hétköznapi pillanataiba, láthatjuk a családjukat is, akik tulajdonképpen az ikreken élősködnek, zenei tehetségüket kihasználva cirkuszi látványosságot csinálnak belőlük. A lányoknak nincs különösebb ellenvetése egészen addig, amíg egy váratlan találkozás alkalmával egy elismert orvos nem közli velük, hogy egy egyszerű műtéttel szétválaszthatók. Innentől kezdve az elválás égető dilemmája áll a film középpontjában.
A döntés nem egyszerű, hiszen Daisy és Viola zenei imidzséhez tartozik a sziámi iker-lét, egymáshoz való kötődésük hatalmas mértékű; ugyanakkor mégis két igencsak különböző személyiségű fiatalról van szó. Míg a vallásosabb és visszahúzódóbb Violát frusztrálja az elválás gondolata, retteg, hogy Daisy elhagyja őt és senkije sem marad; addig a lázadó ikertestvére önálló életet, függetlenséget akar, főként egy kétes hírű menedzserhez fűződő szerelme hatására. Vajon lehet olyan döntést hozni, ami mindkettejüknek megfelel? Vajon mi - a különböző élethelyzetekben - tudunk-e elválni, elengedni, ha szükséges? Milyen árat kell fizetni az önállóságért és egyáltalán megéri-e? – kínos kérdések, melyekkel életünk során legalább egyszer szembe kell néznünk, s amikkel az Elválaszthatatlanok egyszerre ütköztet bennünket.
 
A film amellett, hogy egy különleges kapcsolatot rajzol a néző elé, Dél-Olaszország jelen társadalmi helyzetét is hitelesen tükrözi. Láthatjuk a putrikat és a nyomort, amiben a lányok és még sokan mások is élnek; ezzel szemben pedig elénk tárul az az óriási luxus is, amiben csak keveseknek lehet részük. Emellett az olasz katolikusokra jellemző majdhogynem bigott vallásosságról is képet kapunk, ami átszövi a mindennapokat, legyen szó elsőáldozási ünnepségről, szentek szobrairól, - de sok esetben semmiképpen sem a keresztény vallásnak megfelelő életvitelről. Természetesen ott vannak azok a dörzsölt alakok is, akik a megrögzötten vallásos, mélyszegénységben élő emberek naivitásából hasznot próbálnak húzni. Méghozzá nem is akárhogyan, hiszen - a történet leghátborzongatóbb részeként - keresztény szektát alapítanak, melynek két legfőbb szentjévé Daisyt és Violát nevezik ki.
 
A provokatív, ugyanakkor megható történet nem csak az olasz és az európai közönség tetszését nyerte el, hanem a szakavatottabb ítészek is elismerően nyilatkoztak róla. Ezt bizonyítja, hogy a 2016-os Velencei Filmfesztivál legjobb filmjévé választották, emellett elnyerte az Olasz Filmakadémia díjait is legjobb forgatókönyv, zene és női mellékszereplő kategóriában. Ez a siker talán annak köszönhető, hogy az Elválaszthatatlanokban van valami naiv és tiszta báj, ami elsősorban a főszereplőket alakító ikrek, Angela és Marianna Fontana játékából fakad. Annak ellenére, hogy nem hivatásos színésznők, de még csak nem is a színészet világában mozgó amatőrök (!), a lányok remek munkát végeztek. Már csak a kisugárzásuk miatt is érdemes másfél órát szánnunk erre az olasz filmipari gyöngyszemre.