Élőzenei évértékelő helyett

Mostanában születnek az évértékelő beszámolók az élet minden területéről. Mindenhol számba veszik a 2011-es év során keletkezett produkciókat, értékelik komplett műfajok minden egyes mozzanatát, de én nem fogok regényt írni, ehelyett inkább következzenek azok a lemezek, melyektől a legtöbbet vártam 2011-ben.

Tom Waits – Bad as Me

Tom Waits nem tud hibázni. Ha netalántán mégis, azt is csak hozzá képest lehetne észrevenni. A Bad as Me korong esetében, viszont egy pillanatig sem merülhet fel a hiba, mint lehetőség, ugyanis 2011 egyik legütősebb lemezéről beszélünk éppen. A Rolling Stone-tól kezdve a Mojo-n át a meghatározó angolszász lapokig (Independent, Daily Telegraph, The Guardian) bezárólag minden kritikus csak szuperlatívuszokban tud áradozni a Bad as Me-ről, sőt egyes méltatói odáig merészkednek, hogy kijelentik: ez a korong Waits első igazán ütős anyaga a 80-as években kiadott Swordfishtrombones/Rain Dogs/Frank’s Wild Years trilógiája óta. A lemezen minden van ami egy jó Tom Waits lemez sajátja szokott lenni. Vannak rajta dinamikusabb, mégis perverz módon populáris felhangokat puffogtató nóták(mint maga a címadó dal), találhatóak rajta szép kocsmaballadák (Everybody’s talkin’ at the same time), illetve a háborúellenes dalok legszürreálisabb verziója a fűrészeléssel, géppuskazajjal és kántálással megsúlyosbított Hell Broke Luce sem elhanyagolandó. Szóval mindenkit csak bátorítani tudok a lemez beszerzésére, hiszen zseniális.

III. Hank Williams – Hillbilly Joker

Ezen igen kitűnő művészi produkció története még 2003-ban kezdődött, amikor az alapvetően country skatulyában működő – de a metal, punk, hardcore és egyéb finomabb stílusokkal is bátran kokettáló – III. Hank Williams úgy döntött, hogy összedob egy igen eklektikus zenei spektrumon mozgó (van benne minden a psychobilly-től kezdve a rock’n roll-on át a hardcore-ig) zenegyűjteményt és ad neki egy címet This Ain’t Country néven. Azonban a vele szerződésben álló kiadó a Curb Records megvétózta az ötletet és visszazavarta szegény Hanket country-t játszani. Természetesen hősünket sem kellett félteni, és a következő turnéján már igen tetemes mennyiségben lehetett tőle „Fuck Curb” feliratú pólókat vásárolni és koncertjein egyre több dalát adta elő vadonatúj, a kiadót becsmérlő, anyukája hogylétét firtató szövegekkel.  Hosszas bírósági huzavonát követően Hank végül távozott a cégtől, akik „búcsúajándék” gyanánt a tudta nélkül megjelentették 2011-ben korábbi anyagát Hillbilly Joker néven. Mindenkinek javaslom a lemez letöltését, hiszen maga a szerző is ezt tanácsolta: „Nehogy megvegyétek! Szerezzétek be valahogy, majd másoljátok és osszátok meg mindenkivel!”

Primus - Green Naugahyde

Egy ilyen régi, meghatározó zenekar eonok óta várt lemezének esetében szinte borítékolható a vegyes fogadtatás. Mindig lesznek elégedetlenek, akik kiábrándulnak az egykor egekig dicsőített zenekar visszatérési kísérletétől. Gondoljunk itt például a grunge fanokat megosztó Alice in Chains 2009-es Black Gives Way to Blue korongjára, mely annak ellenére, hogy hangzását tekintve a legsúlyosabb AIC kiadvány lett, mégsem tudta maga mögé állítani a seattle-i csapat teljes rajongóbázisát. Hát, jelenleg magam is itt tartok a Primus új lemezével kapcsolatban, hiszen a zenekarra jellemző stílusjegyek garmadáját lehet felfedezni a Green Naugahyde-on, azonban a hanganyag végén mégis valami betöltetlen ürességet érez magában az ember. Fanatikus Antipop rajongókra (mint ezen sorok írója) pedig egyenesen elkedvetlenítő hatással voltak a srácok. Mondjuk ki nyíltan, Les Claypool (mert ő és csakis ő volt mindig is a Primus, tökmindegy, hogy éppen ki zenélt körülötte) határozottan visszafejlődést produkált korábbi másához képest, bár az is lehet, hogy az Antipop lemezzel én vetettem el a sulykot és állítottam a csapat elé olyan mércét, melyet csak egyszer az életben lehet megugrani.