Elnéző, örök házasság - A 84. Oscar-gála margójára

 

A filmkedvelők, szakmabeliségtől függetlenül, a mindennapos sürgés-forgást és a különböző mértékű és minőségű gondokat hátrahagyva éjjel, egyfajta különc szuperhősként funkcionálva képesek még akár több alkotást is elfogyasztani. Mindegy, hogy a napi nyolc, vagy annál is több órás munka mennyire fáraszt le, ha valaki a filmművészettel szerelembe esett, az képtelen bármi mással megcsalni. Ha úgy tetszik, a kapcsolat ünnepelni való évfordulója minden bizonnyal, a mindenkit évről-évre ámulatba ejtő, az elképesztő show, a gyönyörű ruhák és arany szobrok dominanciájának hármas pillérén nyugvó Oscar-gála. Viszont, ahogy egy régi, kissé kihűlt házasságban is, ebben az esetben 84 év után már olyannyira ismerjük a másik szokásait, automatizált mozdulatait, hogy inkább csak megszokásból követjük figyelemmel a bő három órás rituálét. A műsor is már egyre fáradtabb, a szobrok későbbi tulajdonosainak alapvetően bizalmas névsora pedig közel sem annyira titkos, mint amennyire túlmisztifikált.

Az idei Oscar-gála kétarcúsága miatt maradhat egyedül emlékezetes. Egyrészről A némafilmes öt jelölése, és annak kivétel nélküli díjra váltása egy, mondhatni bevállalósabb Akadémiát sejtet. Aki valaha is figyelemmel követett akár csak egy gálát is, az pontosan tudja, milyen tematikájú filmek válhatnak egyértelműen díjazottá. Ezeket tulajdonképpen négy kategóriába sorolhatnánk: az afro-amerikai közösség nehézségeit és kitöréseit lelkiismeretre hatóan ábrázoló, a különböző sportolók vagy csapatok főnixszerű újjászületését bemutató, az általában amerikai oldalról bemutatott véráztatta és a katonák testvériségében fuldokló képekben gazdag háborús, és végül, a szellemi vagy testi fogyatékkal élő karakterek életéről szóló filmek. Utóbbi sikerének kérdéséhez mindenképp hozzá tartozik az adott színész játéka, hogy egy klasszikust idézzek: „Sose szabad fullba nyomni a kretént.” (Tropic Thunder, 2008).

Ezzel szemben Michel Hazanavicius az utolsó pillanatokig szinte teljesen hangtalan, a némafilmes technika elemeit mind okosan felhasználva egy, a korszakot tökéletesen megidéző filmet alkotott. Egyértelműen tapasztalható, hogy nemcsak az Akadémia, hanem világszerte a 3D és a legdögösebb hangtechnika „csapdájában” élő közönséget is egy életre megvette magának. Lehet, hogy kissé túlzásba vitték az elismerések számát, de a legjobb film, illetve rendező díja teljesen megérdemelten illeti a franciákat.

Másrészről viszont kellőképp fel is lehetünk háborodva, hiszen nem egy olyan filmet hanyagoltak el a gála kapcsán, melyek minden bizonnyal oda való és elismerésre igenis méltó alkotások. A küzdősportra és egy testvérpár közötti kapcsolatra fókuszáló Warrior kapcsán csak Nick Nolte jelenhetett meg, mint a legjobb férfi mellékszereplő egyik jelöltje, a profi, de alkoholista apa és edző karakterének megformálásáért. A Drive, melyhez hasonló, az önzetlen, tiszta szerelmet ilyen érzékenyen megjelenítő filmet talán a Brokeback Mountain óta nem láthattunk, csak a hangvágás kapcsán lett jelölve. Ryan Gosling másik filmje, a George Clooney rendezésében készült A hatalom árnyékában egy fia jelölésnek sem örülhetett, ahogyan Lars von Trier letisztult, apokaliptikus alkotása, a Melankólia sem.

Az előbbiekben felvázolt kettőségen túllépve, kevés pillanatról mondhatnánk azt, hogy maradandó élményben részesítettek minket. Kedvelhető és ötletes momentumoktól azért nem volt teljesen mentes a gála. Gondoljunk csak A némafilmes simogatnivaló tüneményére, Uggie-ra, aki, ahogy kell, csokornyakkendőben vonult fel társaival a színpadra, vagy a legjobb női főszereplő díjazottjának beszédére.

Meryl Streep szobrocskája már akkor a polcán díszelgett, amikor még csak kihirdették a jelöltek listáját, hiszen a XX. század meghatározó politikusai, szintén az Akadémia kedvelt, és általában elismert karakterei közé tartoznak. Ezért, érthetően senki sem csodálkozott, amikor Margaret Thatcher alakítását vélte az Akadémia a legjobbnak az elmúlt év során. Streep, ismerve a nép véleményét meg is jegyezte, bizony tudja, hogy most a világon mindenki száját egyszerre, felháborodottan hagyja el a „Jajj ne, már megint ő.”, de erre fittyet hányva, kinyújtott nyelvvel tolmácsolta véleményét, miszerint ez őt, cseppet sem zavarja.

Billy Crystal műsorvezetésének megbízható egysíkúsága mellett üdítően hatottak olyan apróságok, mint például a gálát megelőző rövid filmecskék. Ezek közül a legjobb, minden kétséget kizáróan a különböző jelöltek anyukáival készített interjúkból összevágott néhány perc volt. Amikor Clooney, vagy Oldman édesanyját hallod beszélni szeretnivaló egyetlen kisfiúkról, páratlan ötlet és telitalálat egyben.

Összefoglalva csak annyit mondhatunk, túl vagyunk a 84. Oscar-gálán, lehet, hogy azt érezzük, hogy egyre inkább fényét és hitelét veszti, de biztos, hogy jövő februárban újra, mind virrasztani fogunk. Mert a házasság lehet, hogy lassan öregszik és megkopik, de a szerelem sosem múlik el teljesen.