Éles tárgyak – könyvkritika

Nincs is jobb, mint a hideg idő beköszöntével egy bögre forró teával és egy jó könyvvel bevackolni magunkat a szoba melegében. Azért csak óvatosan, mert ha Gillian Flynn pszicho-thrillerére esik a választásunk, garantáltan megzavarja lelki nyugalmunkat.
 
Az Éles Tárgyak az írónő első publikált könyve, bár nálunk csak nemrég került a boltokba, mivel hazánkban könyvei fordított sorrendben jelentek meg. A Holtodiglan elsöprő sikere után izgatottan vettem kezembe a borítóján hatalmas borotvapengét ábrázoló regényt. Ha mindez még nem lett volna elég, hogy felkeltse az olvasóközönség kíváncsiságát, a hátoldalon olvasható Stephen King kritikája, melyben ő maga is méltányolta Gillian Flynn éleslátását és remek írói stílusát.
Nos, magam sem fogalmazhattam volna pontosabban. A történet hihetetlen magaslatokig telve van a gonoszság minden elképzelhető formájával. Az első oldaltól az utolsóig érezhető a sorok közti feszültség, amelytől az olvasó a könyv letétele után – már, ha ez egyáltalán lehetséges – sem képes szabadulni. A történet belemászik az ember fejébe, kegyetlenségét nehéz figyelmen kívül hagyni.
 
Ritkán mondok ilyet, de ez a könyv tényleg durva. Nem kifejezetten egy könnyed, esti olvasmány. Semmi esetre sem ajánlom azoknak, akik nehezen viselik az agressziót, a kínzást és nem bírják a vért. Gillian Flynn részletekbe menően, naturalista stílussal mutatja be a történteket, így nem kíméli az ember fantáziáját. A fejünkben tiszta, élénk képek jelennek meg a szereplőkről és az eseményekről a leírásoknak köszönhetően.
 
A történet váza valójában nem újszerű: a főszereplő egy újságírónő, akit visszaküldenek szülővárosába tudósítani egy valószínűsíthető sorozatgyilkosságról, miután már két gyermeket is megöltek. A gyilkos megtalálásán túl szereplőnk feladata önmaga megtalálása is, ilyenről pedig már ezer történetet olvastunk korábban. Viszont az Éles Tárgyak abban hoz újat, hogy hosszúsága és a történet fő szálának hétköznapisága ellenére egyetlen percig sem unalmas. Sőt, pszichológiai értelemben a történet kész aranybánya. A megromlott anya-gyermek kapcsolattól kezdve, a családon belüli erőszakon és testvérféltékenységen át, egészen az iskolai bullying-ig és önsértésig minden fellelhető benne. Kötődési zavarok, kivetített Münchausen-szindróma, és még sorolhatnám. Ha jobban belegondolok, Wind Gap-ben, ahol a történet játszódik, egy olyan ember sincs, akinek ne tenne jót egy kis terápia.
 
Camille Preaker, a hősnő, saját traumái és lelki sérülései ellenére mégis nagyon emberi, és együtt tudunk érezni vele a történet kibontakozása közben. Múltja fejezetről fejezetre tárul fel előttünk is, így a könyv vége felé értjük meg személyiségét. Megtudjuk, hogy volt egy húga, aki betegségben elhunyt, de a veszteséget a mai napig nem tudta feldolgozni. Ahogy ennek részletei is szépen, lassan kiderülnek, jobban megértjük, hogy miért is olyan pocsék a kapcsolata az édesanyjával. Húga halála után született egy másik féltestvére, akivel szintén nem zökkenőmentes a kapcsolata, azonban meglepően őszinte, hogy mind a ketten féltékenyek halott testvérükre, aki az egyetlen, akit anyjuk valóban szeretett. A szeretet és elfogadás utáni vágy járja át a történet minden szálát.
 
Sajnos nem mondhatok többet anélkül, hogy le ne lőjem a poént. Olvassátok el. Tényleg megéri. Aki viszont mégsem betű-párti, annak van egy jó hírem. Az HBO Amy Adams főszereplésével sorozatot készít a könyvből, amelyet jövőre láthatunk a képernyőkön. Szerintem nem érdemes addig várni, és tudjátok, a könyv az könyv.