Elefánt

Öt éves, amikor édesapja elköltözik otthonról. Nyár van, és éjszakánként, amikor anyukája és a kisöccse alszanak, ő még hosszan hallgatja a nyitott ablakon keresztül beáramló tücsökciripelést. A hajópadló egyre száradó deszkáinak recsegését. Az időnként feltámadó szél sírását, ahogy a rosszul szigetelt padláson átsuhan. Néha egészen emberi a hangja. Úgy képzeli, a halott nagymamája énekel odafent.

Már évekkel a születése előtt meghalt, mégis mintha velük élne. A családdal.

Ott van édesanyja minden mozdulatában. A szeretetében, ami mindig szomorú. A tekintetében, ami mintha sosem rá nézne, de el, a feje felett, valaki másra. Álmaiban a konyhájuk közepén áll egy kút és a kútban él egy csontváz. Koponyáját zöld moha borítja, szemüregében apró, lila virágok nyílnak. Álmaiban áll a kút szélén és néz lefelé, a sötétségbe, amíg a csontváz fel nem bukkan. Mindig ugyanazt mondja: “ismered a lányomat”. Csontos ujjaival megragadja a kezét és csókolgatja. Amerre ajaktalan ajka jár, a bőrén kifakad a vér. Ilyenkor sírva ébred. 

Hallgatja a tücsökciripelést. Elképzeli, hogy a dzsámi kupoláján ül a török pasa és nézi a Holdat. Van egy fuvolása is. A fuvolás félig ember, félig hegyes fülű, zöld bőrű kobold. Éjszakánként a bordó-lila háztetőkön szökell és egyre trillázik ezüst fuvoláján. Időnként nyomába szegődik egy emberarcú macska. Sötétkék a budája. Ez a macska olyan nagy, hogy ha akar, a fuvolás a hátára ülhet és együtt suhannak keresztül az éjszakai városon,  háztetőről háztetőre ugrálva. 

Napközben nem gondol csontvázakra, vagy pasákra, fuvolásokra, vagy óriás macskákra.

Az öccsével és az unokatestvérével játszanak, hol a padláson, hol a kertben. Ha mégis szomorú, anyukája azzal vigasztalja, hogy majd elmennek az állatkertbe megnézni az elefántot.

De sosem nézik meg. Helyette meglátogatják az apját.

 A garázsba beköltözött egy macska, most születtek kiscicái. Menj, simogasd meg őket nyugodtan  mondja az apja. Valóban, ott vannak a kiscicák. Egészen aprók, szemük még ki se nyílt, kis mancsaik remegnek, ahogy a macskamama bundájába bújva alszanak. 

 Anya, nézd! Kiscicák! Hazavihetünk egyet? 

 Még túl kicsik   hallja apukája hangját az ajtóból.

 Anya hol van?

 Elment. 

Kiszalad az udvarra, de az üres. Az édesanyja autója már nem áll ott. A kapuhoz szalad és kinéz az utcára. Üres.

 Majd visszajön.

 Mikor?

 Majd. Addig meg együtt leszünk. Te meg apa. Hát nem örülsz?

Még nem tudja követni az idő múlását. 

Van egy nagy sütőtök a pincében, amiről úgy tűnik, ottfelejtették. Amikor rátalál, még kopogós kemény, feszes és élénk narancssárga. Mikor legközelebb lemegy a pincébe, már ráncokat vesz észre rajta. Megérinti a ráncokat és érzi, a sütőtök bőre alatt a húsa már egészen megpuhult. Mutatóujjának nyoma, egy apró mélyedés, ott marad a tök oldalában. Mikor legközelebb lemegy a pincébe, észreveszi, hogy ahol megnyomta a tök oldalát, romlásnak indult. A narancssárga bőrön egyre terjed a barna folt, később a penész is, először fehéren, vékonyan, mint a sütemények tetején a porcukor, később pedig zölden, bolyhosan és puhán, mint a kismacskák bundája. 

Közben a cicák is megnőnek. Már négy nagy macska bóklászik az udvaron. Estére eltűnnek, reggelre pedig a küszöbön sorakoznak ajándékaik: egerek, tűszúrás-szerű vörös kis foltokkal a tarkójukon, vakondokok selymes és sáros bundájukkal, apró, borzas tollú verebek, megtépázott szárnyakkal és fityegő fejjel. És persze a vadászok, puhán, álmosan, büszkén és értetlenül, hogy a zsákmányért miért nem simogatást kapnak, hanem seprűt.

A kék macska hátramarad, megfakul és megfakul vele a fuvolás, a csontváz a konyhában, a török pasa, az édesanyja, az öccse. Megfakulnak és végleg eltűnnek.  A sütőtökből mindössze száraz magok maradnak a pince kövén, mire hazaköltöznek az apjával.

Újra egy család. Apa, anya, kislány, kisfiú.

Mint azelőtt. Újratanulja őket. Magukat. Csak most már kicsit tovább tart felidézni az arcukat. Leheletnyit. Több mint két évtized telik el, mire ráakad a fényképre. Az öccse, az unokatestvére és az édesanyja nevetnek a kamerába és mögöttük áll a gyerekkorában annyira titokzatos és sosem látott elefánt. Ott áll, jól láthatóan, az előtérben nevető három alak egészen eltörpül nagysága mellett. Akkor sírva fakad. Nincs ott senki, hogy hallja. Jobb is így. Mert hogyan lehetne megmagyarázni, hogy mit sirat? Hogy miért sír? Lehetetlen.