Együtt a pécsi Papucsért! - Kiáltvány

Jól látja a nyájas olvasó, ezen írásnak nincs más célja, mint meggyőzni, mi több felszólítani közönségét. E helyütt arra szólítok mindenkit, hogy csupán lokálpatrióta érzületből, a kulturális hagyomány tisztelete folytán vagy éppen az új megismerésének kuriózumaként minimum heti egy alkalommal látogassa meg a pécsi Papucs kocsmát (hivatalos nevén: Káptalan Borozót), melyet a bezárás veszélye fenyeget! Járuljon hozzá legalább egy pohár itallal ahhoz, hogy a pécsi vendéglátó színtér egyik legfontosabb kultikus „minőségi öntödéje” fennmaradhasson!
 

 
Ahelyett, hogy a múlt eredményeit magasztalnám, rögtön a „zivataros jelen”-re térek. A múlt héten, miként hallomásokból megtudtam, hogy tervbe vették késő-középiskolás és kora-egyetemi éveim kedvenc helyének, a Papucs lokálnak a bezárását, azonnal fogtam magam és ellátogattam a Káptalan utcába egy fröccsre. A kiszolgáló személyzettől – természetesen – pontosat nem sikerült megtudnom, de míg a rizling-nagyfröccsömre vártam, amit szokás szerint filctollal megjelölt üvegkancsóból töltöttek ki, egy érdekes történet ütötte meg a fülemet. Egy harmincas évei elején járó fiatalember elmesélte a kocsmáros hölgynek, hogy dédapja milyen emlékeket osztott meg vele, a pécsi Papuccsal kapcsolatban. Az említett dédapa, még fiatalemberként, itt katonáskodott Baranyában, és mikor annak rendje s módja szerint behívták az első (!) világháborúba, a Papucsban itták meg társaival a „búcsúzó” fröccsüket a bevonulás előtt. Túlélte a háborút, de hiába telt-múlt az idő, 1941 nyara még életerős férfiúként találta, így megint behívták. A későbbi elbeszélő dédapa, zalaegerszegi ihletősége ellenére, leutazott Pécsre, a Papucsba, hogy megigya a szerencsét hozó fröccsöt, mely – mint a legenda tartja –  hazahozta ezúttal is. Itt a mese vége. 
 
Tudom, szentimentális, mitologikus, de se szeri, se száma az ilyen történeteknek, azt pedig szintén csak kötetnyi terjedelemben tudnám ecsetelni, hogy a ’45 és a jelen közötti pécsi nemzedékeknek, a szocreál Pécs ma is élő és boldogan emlékező fiatalságának mit jelentett ez a hely. Mindez pedig a maga természetességében – pláne ma, a „digitális” vagy digitalizálható emlékezet korában szinte groteszken – meg is jelenik a termelőhelységben: a kocsma hátsó részét, annak összes falfelületét régi fotók, bizonyítványok, plakátok és oklevelek díszítik, emlékeztetve a mai „fogyasztót” a dicsőséges hőskorra.     
 
Súlyos bűntett volna a város mai fiatalságától, ha elhanyagolná ezt a hangulatos kocsmát, melynek meleg akol-szerű otthonos vendégszeretete végigkísérte Pécs teljes huszadik századi történetét, s elvezet napjainkig is. Meggondolatlanság lenne – szó szerint: látva, hallva, érezve, ízlelve, szagolva (!) – nem részesülni a lokális kultúra folytonosságából. 
Ha patetikus érveim még nem győzték volna meg a kedves olvasót, egy praktikus használati utasítást is mellékelnék búcsúzóul. Talán nem kell részleteznem mekkora turisztikai jelentősége van a minden évszakban megrendezésre kerülő (mindig más névvel jelentkező) pécsi Sétatér Fesztiválnak. Ha egy alkalommal végighalad olvasóm a profi /maszek/ borházak, „gastro-artist”-ok kipakoldáján, s már megcsömörlött a 350 Ft/dl alá már visszafordíthatatlanul nem menő áraktól, a szűkös sörpadoktól és kényszerű hidegben toporgástól, látogasson el a Papucsba. A tévhitekkel ellentétben az e sorok írója által is fogyasztott „fröccsborok” mellett megtalálhatók nívós borászok palackjai is, méghozzá elérhető áron. S minő meglepetés: a Papucs nyitására még nem is kell évszakokat várni – noha nem serceg a kürtőskalács a hidegben, de a vastagon kent zsírosdeszka mindig készen áll. Az év minden napján – ha teszünk érte.