„Egyszerre építsünk és romboljunk…” - Interjú Márta Istvánnal

 

Márta István február óta tölti be a Zsolnay Örökségkezelő Nonprofit Kft. ügyvezetői posztját. Feladatai közé tartozik többek között a Zsolnay Kulturális Negyed és a Kodály Központ programjainak szervezése is, miközben egyre több projektbe próbálja bevonni az egyetem hallgatóit. Az igazgatóval személyes élményeiről és a jövőre vonatkozó tervekről beszélgettünk.

Mik voltak az első benyomásai, amikor találkozott a Zsolnay Kulturális Negyeddel?

A tavalyi POSZT idején jártam itt először, amikor lehetséges új helyszíneket keresve Hoppál Péter, a Kulturális Bizottság elnöke körbevezetett az akkor még építési területen. Egyből éreztem, hogy különleges atmoszférája van ennek a területnek, egyedi, sajátságos arculattal rendelkezik, ami csodálatos dolog.

Ezek után mennyire lepte meg Páva Zsolt felkérése?

Az előbbi látogatás júniusban volt, Páva Zsolt októberben, a közismert Új Színházzal kapcsolatos események idején hívott fel, hogy nem vállalnám-e el a Zsolnay Örökségkezelő Nonprofit Kft. ügyvezetését. Gondolkodási időt kértem, mert az újszínházi események akkor még nem értek véget. Az utolsó pillanatig harcoltam, hogy az elmúlt 13 év munkája és a 21 fős társulatom, a nagy sikerrel játszott repertoárunk ne menjen tönkre. Nem sikerült. Decemberben mondtam igent, és a közgyűlés nagy többséggel megszavazott.

Mennyire kapott szabad kezet a városvezetéstől?

A 6 éves előkészítő munkában és az indulásban még nem vettem részt, a menedzsment esetleges átalakításában és a tartalmi kérdésekben teljesen szabad kezet kaptam a város vezetésétől. Egy júniusi közgyűlési határozat után jelenleg kisebb szervezeti átalakítás előkészítésén dolgozunk.

Ez mennyire jelent új kihívást?

A „racionalizálás” – többek között – leépítéssel is jár. Ez nehéz feladat, hisz emberi sorsokról, egzisztenciákról kell döntenem. Ez is eléggé megterhelő feladat, mert egyszerre kell „termelnem”, gondolkodnom a jövőn, és – az EU-s előírásnak eleget téve – 150 ezer fizető látogatót kell behoznom a Negyedbe és 50 ezret a Kodályba. Új utakat kell találnom, ellátni a pécsi, Pécs környéki és országos közönséget programokkal. Egyfajta szakrális környezetbe kerültem. Hogy ebből mit látok, az egy dolog, a másik dolog az, hogy ezt ésszerűen és racionálisan tudnom kell működtetni is.

Mennyire különbözőek a látogatók igényei, figyelembe véve sokféleségüket?

A prioritást fel kell állítani: kinek szól a Zsolnay Kulturális Negyed? A közönség melyik szegmensének? Az oktatásnak, a tudománynak, a kultúrának? A magas művészeteknek, a közművelődésnek, a popkultúrának? Ezt próbálgatjuk, kísérletezünk, persze egy határozott értékrendet követve. Szándékosan nem mondok sem műfajt, sem neveket, de azért ide nem mindenki jöhet be. A Zsolnayak által mutatott példa és ránk hagyományozott örökség a minőségre kötelez.

A Kodály Központ esetében milyen tartalommal kapcsolatos feladatai vannak?

A Pécsi Filharmonikus Zenekar itt mint rezidens zenekar van jelen, ami azt jelenti, hogy 42 estén ők szolgáltatnak programot. Kapnak próbatermet és irodahelységeket is. Ezen kívül a Dél-Dunántúli Filharmónia is kap 8 estét, a többi a mi szervezésünk. Mivel a komolyzenei területet lefedi a két említett zenekar, mi más területeken érvényesülhetünk, ezek közé tartozik a folk, a crossover, a világzene, a jazz és esetleg a rock. De sajnos az épület és adottságai miatt néptáncot nem vihetünk be, mert nem bírja el a színpad.

Akik eddig látták, hogyan reagáltak a Zsolnay Negyedre?

Eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy bárki, aki először lép be ide, „dob egy hátast”. Hiába a televízió, hiába a sajtó, hiába bármi, mert ha valaki nem a saját szemével látja, nem hiszi el, hogy egy kicsiny „minőségi Európába” érkezett. Például az a nagyszabású projektünk, amely a horvátok jövő évi uniós csatlakozásával kapcsolatos. A pécsi és az eszéki kórusok szerettek volna ennek kapcsán egy koncertet adni itt és egyet ott. E helyett inkább azt javasoltam, és ezen dolgozom, hogy a csatlakozás napján, július 1-jén – a Zsolnay szervezésében – zárjuk le a drávai hidat, tegyük oda a szimfonikus zenekart, a közös kórusokat, és oratórium-, illetve operarészleteket adjanak elő június 30-án éjjel. A karmesteri dobogó úgy lenne kialakítva, hogy az egyik lába Magyarországon, a másik pedig Horvátországban legyen… Ez egy idealista megközelítés, egy álom. De szeretem az álmaimat megvalósítani.

A pécsi egyetemistákkal milyen együttműködések várhatók?

Éppen ma ültünk össze – többek között - a Jelenkor főszerkesztőjével, az építészek közül a Bachmann Bálint-féle csapattal, Colin Fosterrel, a Művészeti Kar vezetőjével, valamint Doboviczki Attilával, a Kommunikációs Tanszék oktatójával és a Közelítéssel. Pályázatokat fogunk kiírni gyerekeknek, középiskolásoknak és egyetemistáknak. A „pályázatok” valószínűleg tematikusak lesznek, amelyekre nagyon várom az egyetemistáktól érkező projekteket is. De ez csak az egyik része a dolognak.

Természetes az, hogy ha a Művészeti Kar a negyeden belül van, akkor a különböző rendezvényekbe is bevonjuk őket, amit már a Zsolnay Fesztiválon el is kezdtünk. De állandó kiállításokat is szeretnénk a DLA-s művekből. Ez azért is nagyon fontos, mert itt a negyedben egy komoly Zsolnay branddel dolgozunk, de épp a Zsolnayak innovatív, kreatív, a világra nyitott gondolkodása késztet arra, hogy egyszerre építsük és „romboljuk” ezt a csodálatos brandet, hisz a 19-20. század után már a 21. század kemény világában járunk. A zene, a képző- és iparművészet, az irodalom, a közművelődés már újabb és újabb utakon jár, ezt nem figyelembe venni butaság lenne.