Egyéni szén-dioxid fejadag

 

A klímaváltozás réme egyre jobban fenyegeti civilizációnkat. A következmények mérséklése és a további hőmérsékletemelkedés kiküszöbölése érdekében számos alternatíva látott már napvilágot, sajnos túlnyomó részben sikertelenül. Idén lejár a Kiotói Jegyzőkönyv, és úgy tűnik, hogy újabb klímavédelmi keretegyezmény hiányában vágunk bele a jövőbe. A károsanyag-kibocsátás visszaszorítására talán megoldást jelenthetne egy kvótarendszer bevezetése, amelyben minden embernek szerepe lenne.

Hosszan tartó háborúk idején a hátországban súlyos gazdasági és politikai problémák jelentkeztek, mint például a megfelelő élelmiszer- és egészségügyi ellátás hiánya. (A világháború alatti ellátási zavarok miatt már 1941-től fokozatosan be kellett vezetni hazánkban a jegyrendszert.) Most egyetlen, az egész glóbuszra kiterjedő, az emberiség és az ökoszisztéma legnagyobb veszteségeit követelő háború folyik, nagyából a XVIII. század második felétől kezdve. Ebben a már gyarmatosításnak nevezhető tevékenységben a szembenálló felek a profitorientált ember és az oly sokszínű földi élet. Ezt a háborút a történelemkönyvek klímaváltozásként fogják definiálni.

A vezető tudósok előrejelzései szerint a jövőben a Föld legnagyobb problémája az üvegházhatás fokozódása, illetve következményeinek súlyosbodása lesz. Az ipari forradalommal robbanásszerűen terjedő gyárak és üzemek kéményei, gépjárművek kipufogócsövei annyi mérgező anyagot juttatnak a légkörbe, amely a Föld és vele együtt az Ember biológiai egyensúlyát is veszélyezteti.” – írja Béres Blanka 2009-ben megjelent tanulmányában. A jelenlegi üvegházhatású gázkibocsátási adatok szerint, ha a jelenlegi emissziót vesszük alapul, a klímaváltozás kritikus pontja 2015-ben következik be. Ha addig nem tesszük meg a szükséges lépéseket, akkor garantált és visszafordíthatatlan a +2 °C-os globális átlaghőmérséklet emelkedése. A légkör földközeli átlaghőmérséklete 1905 és 2005 között már 0.74 C°-kal (± 0,18 C°-os tűréshatáron belül) emelkedett, derült ki az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) egyik jelentéséből. Ennek az az oka, hogy több milliószor gyorsabban használjuk fel a fosszilis tüzelőanyagokat, mint ahogyan azok megújulnának, és ezáltal szennyezzük a légkört különféle üvegházhatást kiváltó gázokkal. Az olaj esetében már elértük a kitermelési csúcsot: 2010-ben 5,7 %-al nőtt a Földön élők energiaigénye és 6 %-kal a károsanyag-kibocsátás.

A kritikus pont átlépése drasztikus események láncolatát, s egyúttal egy öngerjesztő folyamat létrejöttét vonja maga után. Az éghajlatváltozás az aktuális időjárási körülményeket még szélsőségesebbé teszi, így a csapadék eloszlása mennyiségileg és területileg is radikálisan megváltozik. Az üvegházhatás következményeként a gleccserek és hósapkák soha nem látott mértékű olvadásnak indultak. Ha továbbra is ilyen ütemben folytatódik a jég olvadása, a tengerszint-emelkedés katasztrofális következményekkel jár majd a part menti városokra nézve, mint New York vagy akár London, de az olyan alacsonyan fekvő területek is víz alá kerülhetnek, mint Hollandia, amely tengerszint feletti „magassága” -2m. A csapadék eloszlásának szélsőséges átrendeződése hol özönvízszerű áradásokat, hol aszályokat és szárazságot okoz. Emellett a tengerek és óceánok vízhőmérsékleteinek emelkedése egyre több pusztító hurrikánt fog táplálni, melyre kitűnő példa a 2005-ös Katrina.

Ha jelenlegi életmódunkon nem vagyunk hajlandóak változtatni, akkor számolnunk kell a közeljövőben olyan égető problémák felbukkanásával, mint több millió klímamenekült megjelenése, növény- és állatfajok sorozatos kipusztulása, felkelések és járványok kitörése, az ivóvíz és az alapvető élelmiszerek hiánya, valamint az ezekért kitört fegyveres konfliktusok és nemzetközi feszültségek.

Miről is van pontosan szó?

A kutatók meg tudják becsülni, hogy a megmaradt fosszilis tüzelőanyagokból mennyit tudunk „biztonságosan” felhasználni, azaz meghatározható a globális kvóta. A világ kormányai kötnének egy kötelező érvényű egyezményt, amely kifejtené, hogy a globális kvóta hogyan osztható el az egyes országok között.

Nincs több elvesztegetni való idő, azonnal cselekedni kell, hiszen az egyezmény megszületése is kényes és időigényes folyamat. Erre kitűnő példák a sorozatosan kudarcba fulladó klímakonferenciák.

A teljes globális kibocsátást az első évben, mondjuk 2012-ben, a jelenlegi szinten tartanánk, aztán minden évben lineárisan csökkenne, amíg kb. 2060-2070 környékén elérné a nullát. Kezdetben minden ország akkora sapkát kapna, mint amilyen a jelenlegi kibocsátása, de ez az idő előrehaladtával természetesen csökkenne. Ennek elengedhetetlen kritériuma, hogy a Föld összes országa magáénak érezze a gondokat és kivegye részét azok orvoslásából. Az amerikai országok egytizedére csökkentenék a kibocsátásukat a jelenlegi szintről. Európa és Kína is masszívan csökkentene, de India és Afrika növelne kb. 2025-ig, a jelenlegi rohamos fejlődésükből kifolyóan. Minden ember egyenlő jogokkal bírna a Föld erőforrásaihoz, ez az egyetlen opció, hiszen a fejlődő országok nem fogják kevesebbel beérni. A teljes kibocsátás ezután fokozatosan és stabilan csökkenne, amíg a XXI. század közepére teljesen leszoknánk a fosszilis energiaforrásokról, és mérsékelnénk a klímaváltozás legrosszabb következményeit. Más szóval 2050-re a szén-dioxid kibocsátásunkat 80-85%-al csökkentenünk kell(ene).

A megoldás kulcsa abban keresendő, hogy minden felnőtt kapna egy bizonyítványt, amely feljogosítja, hogy az egyenlően elosztott részekből megkapja a rá eső részt. A jogosultságokat havonta vagy évente osztanák ki, természetesen csökkenő értékekkel, amelyekhez adott mennyiségű nem megújuló, azaz fosszilis forrást rendelnének. Ezáltal biztosítható lenne a társadalom és egyben az ipar számára is a megújuló energiatermelésre való fokozatos áttérés.

Hogyan csökkenthetnénk 80%-al szén-dioxid kibocsátásunkat?

Az egyéni szén fejadag elmélete nem azonos a jelenlegi, az Egyesült Nemzetek Szervezete által meghatározott kvótával. Létezik egy úgynevezett kvótakereskedelem és kvótakereskedelmi piac, angol nevén Cap & Trade. Ennek ötletét a Wall Street befolyásos szereplője, a világot átfogó pénzügyi szervezetként ismert Goldman Sachs Group vetette papírra, hiszen az ő dolga az, hogy új piacokat hozzon létre. Az elképzelés szerint egy új szén-dioxid kereskedelmi részvénypiac kialakításával redukálható a károsanyag-emisszió. Ehhez a világ kormányainak meg kell egyezniük az éves kibocsátási arányszámukban, majd a cél teljesítése végett felhatalmazásokat adnak ki államaikban a meghatározott mennyiségű szennyezésre. A remeknek tűnő rendszer hátterében azonban komoly érdekek húzódnak meg, tehát ahogyan az lenni szokott, egyesek nagyon jól járnak. Ilyen jelenség például a kompenzációs engedély, melynek lényege, hogy egy cég megszünteti vagy csökkenti a kibocsátását, ezért cserébe kap egy engedélyt, amelyet eladhat egy másik szennyezőnek. Elméletileg a két tevékenység kompenzálja egymást, hisz a kibocsátás ugyanannyi marad.

Zárszóként a szén-dioxid fejadag gondolatának létjogosultságát, a már megszűnt Környezetvédelmi Minisztérium 2008-as szavaival szeretném alátámasztani: „Az egyéni karbon használat visszaszorításának szükségessége egyre esedékesebbé válik. Jelenleg ott tartunk, hogy a Klímaváltozás Számla célja a kibocsájtások 80%-os lecsökkentése 2050-ig, a Stern jelentés alapján. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, nagy változásokra lesz szükség nemcsak a vállalatok, de a háztartások részéről is.